Kedves Olvasóim!

Nagyon elhanyagoltalak benneteket az utóbbi időben, szóval, a címben említett adás már rég megszakadt:(

Most nagy, új hír van, aztán, remélem, pótolom majd a kimaradt heteket-hónapokat is.

A hír: holnap költözünk! Az itteni tempónak megfelelően, tegnap este értesítettek bennünket, hogy ma este ki kell költöznünk a szállodából a villákba. Azt is közölték, hogy két lakható villa van: az egyikbe a nemrég érkezett új magyar kolléganőt, Mariannt, a férjét, valamint Adrient és Helmutot szállásolják el, a másikba a két szingli magyar nőt (ez lenne Kata és én), valamint a két szingli magyar férfiút (Balázst és a szintén új Tamást).

Gondolhatjátok, hogy nem ugrottunk ki a bőrünkből! Egyrészt, már nem találtam túl lelkesítőnek az ötletet, hogy a hátralévő 5 hétre új környezetbe kerüljek, másrészt abban négyen egyet értettünk, hogy külön nemű szingliket egybe költöztetni nem csak a helyi szokások szerint HARAM, de bizonyos életkoron túl a magyarok számára sem elfogadható, és lássuk be, ezen az életkoron már mind túl vagyunk:..()

Így aztán nekibuzdultunk, és a mai vizsgafelügyelet helyett az ELC-n kötöttünk ki 9 órára. Kihasználtunk Mariann kapcsolatait (ő egyelőre nem tanít, hanem Dr. Majid jobbkeze), és szóvivőnknek kértük fel a tárgyalásokra. Ez igen jó döntésnek bizonyult: igaz, hogy másfél órát várattak bennünket, de csak megérkezett Ibrahim, aki a PR-os, és egész rövid idő alatt megértette és belátta, hogy négyünket nem fog tudni egy villába költöztetni. És most az egyszer a nők élveztek elsőbbséget!!! Ebben a társadalomban!!! Nem is tudjátok, ez mekkora szó! Illetve, mi sem tudjuk, mert néha elsőbbségünk van, néha pedig nagyon nincs. Összefoglalva: az a döntés született, hogy Katával ketten költözünk a villába.

Ezt követően kimentünk a compoundra (a lakóparkba), és megnéztük a két villát. Felújították (mondjuk, szaúdi módra, de azért mégis), és új bútorokat és gépeket vásároltak bele. Még be kell szerelni a tűzhelyet, hűtőt, mosógépet és a böhöm tévét a falra, de már bent vannak a hatalmas ágyak, komplett hálószobabútorral (a többiek csak ágyat kaptak anno), kaptunk ülőgarnitúrát, ebédlőasztalt 6 székkel (a többiek csak négyet kaptak). Reményeink szerint holnap délelőtt elbíbelődnek a szereléssel. Hogy be is fejezzék, Mariann a nyakukra ül majd. Talán még egy takarítás is belefér a részükről. És holnap este JÖVÜNK!!!

Fényképes beszámoló is lesz nemsokára. Most nekiállok csomagolni, mert holnap délelőtt vizsgáztatunk, tehát a pakknak ma készen kell lennie.

Biztos sok kérdésetek van, de kérlek, egyet ne tegyetek fel: én sem tudom, mi abban a logika, hogy hét hónapig dekkoltunk egy szállóban, majd az utolsó egy hónapra beköltöztetnek egy óriási villába, vadonatúj felszereléssel, és azt mondják, hogy augusztustól tovább kell majd költözni a "magyar faluba", ahol állítólag már kész a medence és az edzőterem is a magyar nőknek!!! HARAM??? Nem, megértették, hogy erre igazán nagy szükségünk van, és ettől az ő kis világuk sem hullik atomjaira. Vagy csak annyit, hogy ha nem látnak el bizonyos, számunkra nélkülözhetetlen szolgáltatással, nem lesz elegendő tanáruk.

Ki jön át holnap ablakot pucolni? Dobjatok egy sms-t vagy emailt, hogy tudjak közületek választani:P

A lehetséges világok legjobbikát Voltaire alapján értelmezem (Candide, avagy az optimizmus). Mivel optimizmusra itt rengeteg szükség van, elhatároztam, hogy újraolvasom ezt a kis középiskolai kötelezőt:) Ha te is újra szeretnéd olvasni, de nem akarsz könyvtárba menni, mi sem egyszerűbb, nyisd meg innen: http://mek.oszk.hu/09700/09767/09767.pdf

Múlt szombaton, (három hete szombaton, közben téli szünet volt, és nem volt időm blogot írni) bizonnyal állíthatom, jó sorsom e világ tetejére repített. Na meg persze, a gondos szervezés;)

Több hetes álmodozás és várakozás után valósult meg a kirándulásunk Abhába. Ez a város mindössze 250 km-re fekszik Jizantól északkeletre, de magas hegyek között, így az éghajlata egészen más. Szaúd-Arábia tengerparti részét a sivatagtól egy magas hegyvonulat választja el, amelyet a repülőről már láthattunk, amikor Riyadhból jöttünk Jizanba. Abha e hegyvonulat legmagasabb, 3000 méteres csúcs, Sawda közelében helyezkedik el.

Reggel 8 órakor indultunk, a szokásos taxinkkal. Előzőleg nagy bevásárlásokat csaptunk: én vettem egy sportos cipőt, ami hosszabb gyaloglásra is alkalmas, vettem egy farmernadrágot, egy vékonyabb pulcsit és egy kendőt, "Hideg lesz!" felkiáltással. Ezért az egészért egy Promod-os felső árát fizettem ki, szóval, ne vádoljatok könnyelműséggel:) Itt most nagy leértékelések vannak, és az otthonihoz képest olcsó dolgok még kedvezőbb áron kaphatóak. A minőségről most inkább nem beszélnék, de nem hosszú távra tervezek:) Vettem szendvicsbe valót is (kaptam ír Cheddar-sajtot), amit sikerült szerencsésen otthagyni a pénztárnál.

Először a szokásos, eléggé kietlen tájon haladtunk, majd egyszer csak kezdtek a távolban feltünedezni a hegycsúcsok, amelyek meredeken törnek a magasba. Az út egyre kanyargósabbá vált, és a völgyekben a növényzet egyre bujább és zöldebb lett. Forgalom alig volt. Az első kilátópontnál megálltunk, élveztük a közeli-távoli hegycsúcsok látványát, és igyekeztünk elfordítani a tekintetünket a közvetlenül az orrunk előtt domborodó, helyre kis szemétkupacokról. Készülődésünk hiábavalónak tűnt: a hőmérséklet semmivel nem volt alacsonyabb, mint Jizanban.

Jól látható, hogy a hegyek nagyon kopárak, igazából vulkanikus és üledékes kőzet rétegződik, és erősen töredezik, ezért gyakori a kőomlás. Földrajzszakos barátaim, Lilla, Bea és Kata kedvéért két felvétel:

Körülbelül egy órán át kapaszkodtunk felfelé a szerpentineken. Időnként megálltunk fotózni a mögöttünk vagy előttünk kanyargó utat és a hegyeket.

Abhába érve először valami vendéglátóipari egységet próbáltunk keresni, mosdóhasználat végett. Ez nem volt könnyebb semmivel, mintha Magyarországon tettük volna. Na jó, kicsit még annál is nehezebb volt:) Itt próbálkoztunk először, de elhajtottak, valószínűleg nem voltak nyitva:

Mármint nem a függővasúton (hol itt a vas?!), hanem ebben a szép piros épületben, ami egy étterem. Látjátok, milyen gyönyörű parkban található?

Be kellett azonban érnünk egy gyorsétteremmel. Ilyen kulturált mellékhelyiséget otthon is ritkán látni. Annyira megörültünk, hogy - megjutalmazván a céget a szolgáltatás magas színvonaláért - vettünk fagyit:)

Utána célba vettük Szaúd-Arábia legmagasabb hegycsúcsát, ahonnan a völgybe egy lanovka visz le. A kis település neve, ahová érkeztünk, Soudah volt. Íme, a bizonyíték, hogy a teraszos földművelés nem csak Kínában létezik:

Itt talán helyesebb teraszos építkezésről beszélni:P

Sajnos, a lanovka zárva volt, így a völgybe nem jutottunk le. Ellenben nagyon nagy élményben volt részünk: találkoztunk jó pár érdekes vadállattal.

Páviánok seregével:

Kutyámajommal (Él ilyen?8)

Kövi sellővel:

Az egész táj valahogy Mordorra emlékeztetett:

Mordor:

Mordorabb:

Legmordorabb (Frodó Samu Nélkül Sajnos Átáll a Sötét Oldalra):

(A prédikációm lényege: Állj a Sötét Oldalra! A FÉNYképezés helyett válaszd a ÁRNYképezést!)

A majmok nagyon aranyosak voltak, a kocsi belsejéből nézve. De amikor kint állva fényképeztük őket, és elkezdtek szaladni felénk csapatostul, bizony rekordot döntöttünk a "Mennyi idő alatt száll be hét ember egy autóba?" versenyen.

Dobtunk nekik néhány Mammoul-t (datolyával töltött keksz), de eléggé igazságtalannak tartottuk, hogy csak a vezérhím eszik belőle (a helyi szokások az evolúció termékei lennének?). Ők cserébe változatos összetételben, ismerős stílusban pózoltak nekünk.

Családi idill:

Hétvégi fetrengés:

Barátok közt/Jóban-rosszban:

Magányos szívek (khm...) klubja:

Mi magunk is változatos pózokban fotózkodtunk.

Bollywood Stars, avagy Csoport A Szakadék Szélén:

Szabadságkendő:

Leendő lakótársak (lakva ismerszik meg?)

Kicsit arrébb autózva, egy parkhoz értünk, ahonnan tényleg lélegzetelállító volt a kilátás (szerencsére utána újraindult, külső beavatkozás nélkül).

Hegyek:

Völgyek:

Barlang:

Fák:

Ekkor délután 2 körül volt. Gulrez szerint itt menetrendszerűen délután négy órakor jönnek a felhők. Valóban, a távolból már láttuk is gyülekezni őket. Nekünk viszont még sok dolgunk volt. A városba visszafelé úton megálltunk egy piacon, ahol helyi termékeket, valamint pakisztáni, kínai és vietnámi import dolgokat lehetett vásárolni. Igazi vidéki piac volt, de nem sok vásárlót láttunk. Egy kis ízelítő.

Fűszeres:

Fazekas:

Helyi érdekesség: a régi típusú lakóházakat formázzák mindenféle anyagból, itt éppen cserépből (de van műanyagból is):

Mindenféle viseletek (ugye, ígértem posztot a helyi divatról?):

És végül a csicsedli (helyi magyar szójárás):

Ezt követően szépen lecsorogtunk a városba. Útközben feltűnt nekünk egy drótkötélpálya a város fölött. Némi tanácstalankodás, meredek, keskeny utcában eltévedés és egyirányú utcába ellenkező oldalról behajtás után megtaláltuk a végállomást. Ez ugyan nem az a pálya, amit eredetileg kerestünk, de megelégedtünk ezzel a rövid változattal (mert a létező világok legjobbikában a létező legjobban van minden elrendezve:P).

A Zöld-hegyről indultunk:

Alattunk a város:

Mi pedig a kabinokban fényképezkedtünk, én például civilben (de utána visszaöltöztem!).

Ezek után ettünk pár falatot egy bevásárlóközpontban, konstatáltam, hogy itt is van Promod (de bemenni már nem volt időm). Amikor kijöttünk az autóhoz, szitáló eső nyomait láttuk, és alkonyodott. Megkezdtük az utunkat hazafelé. Ha azt hiszitek, itt véget értek a kalandjaink, tévedtek. Valójában itt kezdődtek, de erről már nincsenek képek.

A sötétben, a szerpentineken lefelé igazán rémisztő utunk volt, ami elsősorban az itteni vezetési stílusnak köszönhető. Sokszor majdnem a sziklafalra kenődtünk fel, mert szembe nagyon erős forgalom volt, és az arabok számára nincsenek sávok, annyi sávban mennek, amennyit jónak látnak. Ráadásul a nyomvonal is eléggé veszélyes  volt, nem tudtuk, hogy elfogy az út alattunk, jobbra kanyarodik, esetleg balra. Annyira félelmetes volt az egész, hogy arról is megfeledkeztem, hogy rosszul legyek az autóban. Csak néztem az utat (hátul középen ültem), és csekkoltam, hogy Gulrez ébren van-e még. Nem mindig voltam ebben biztos:)

De a létező világok legjobbikában nem történhet olyan baj velünk, ami nem a létező legjobbat teszi nekünk, szóval, hazaértünk épségben, így lehetőséget kaptunk további hajmeresztő kalandokra. Ezekről majd legközelebb:)

Tél Tábornok Támad!

Kedves Nézőink, az időjárás meglehetősen hűvösre fordult a napokban. A nappali legmagasabb hőmérséklet Jizanban 28-30 fok körül várható, az esti órákra 23 fokig hűl a levegő, már-már ruhaneműt kell az abaya alá felvenni (pszt! ez titok: eddig csak fehérneműt hordtam alatta, ami merőben ellentétes az előírásokkal és a hétköznapi jóerkölccsel).

A tegnapi este folyamán, itt-tartózkodásunk óta először, nyitott ablaknál aludtam. A légkondi és az ablakon beáramló valódi hűvös levegő közötti különbséget az alábbiakban zongoráznám:

Az enyhe télben kinyíltak a molylepkék. Először nem tudtam eldönteni, hogy bennszülöttek-e, avagy magyar import. Leanyáztam egyet magyarul, de nem reagált. Ebből arra következtetek, hogy mégiscsak helyi őslakos lehet. Azt hiszem, követem Hernán Cortés példáját (lsd. aztékok http://hu.wikipedia.org/wiki/Hern%C3%A1n_Cort%C3%A9s), azaz egymás ellen uszítom és leigázom őket. Kezdem a frissen vett szárazfűszerek megszüntetésével.

Az ország északi részén szokatlanul hideg van, hó esik. A szokatlan hideg tönkreteszi a termést: a padlizsánt, a paradicsomot http://www.arabnews.com/saudi-arabia/news/688776 Szerencsére, a datolyának nincs baja:)

Sajnos, a gyerekek nem építhetnek hóembert, mert az emberábrázolást a Korán tiltja:( http://444.hu/2015/01/12/je-suis-hoember/

Marad a hógolyó.

U.i.: Készül ám már a poszt a hegyi kirándulásról, csak annyi a jó fénykép, hogy nehéz korlátoznom önmagam:)

... hogy ezzel a fordulattal szeretett nagyanyám mesélő kedvéről és sok-sok elmondott családi sztorijáról emlékezem meg. Az ő történetei gyakran leágaztak a fő sodorvonalról, mellékszálakon futottak egy ideig, majd Mama a fenti felkiáltással tért vissza az eredetileg elmondani szánt eseménysorhoz.

Én most egy mellékszálat göngyölítek ide: egy kis ünnepi tudósítást a hétköznapokon, emlékeztető oltásnak:) Karácsonykor nem csak a fegyverek hallgatnak, de én is befogtam blogos számat, és most a rajtam maradt restanciát próbálom csökkenteni, valamint egy szenzációs bejelentést is tartogatok. Ne menjetek messzire!

Azt már személyesen többeteknek elmondtam, hogy itt nem ismerik (el) a karácsonyt. Az igaz, hogy a boltokban itt-ott felbukkantak olyan tárgyak, amelyek leginkább a karácsonyhoz köthetők (fenyőégők, mécsesek, mikulásvirág-mintás mécsestartó, karácsonyi boa). Az is igaz, hogy hallottunk egy történetet, miszerint Riyádhban valaki titkos utakon, nagy veszélynek kitéve magát, még fenyőfát is szerzett. De mivel itt minden más vallási jelkép az iszlámon kívül tilos, nem vertük nagydobra a mi ünnepünket.

24-én a munkahelyen Éva-napot tartottunk, ugyanis három Éva is van a tanárinkban, ebből kettő magyar, egy pakisztáni. Dolgoztunk is december 24-én és 25-én. Ezért csak annyi történt, hogy 24-én délután, munka után ünneplőben összegyűltünk Kati szobájában, és sütiztünk kicsit. Ági szuper karácsonyfát készített három fémvállfából, égősorból és boából. Én pedig névnapi ajándékot kaptam: egy teásbögrét és egy csészét csészealjjal. Itt látható a társaságunk: balról jobbra: Dénes, Ági, Bea, én, Kati és Adri. A képet Helmut csinálta.

Amikor mindenféle kellékkel (karácsonyfa, ajándékzacskó, sütistál) próbáltunk feltűnés nélkül (nehogy megsértsük a hotelban lakó vagy dolgozó muzulmánok érzéseit) visszaosonni a saját szobáinkba, az itteni kedvenc mindenes fillipínónk (aki tényleg mindenben segít itt nekünk, és elég jól tud angolul is) boldog karácsonyt kívánt nekünk! Nagyon meglepődtünk, de csendben megsúgta, hogy ő is keresztény. Ezt a titkát megőrizzük.

Később aztán mindenki a családdal skype-olt, de én még vacsoravendégeket is hívtam: Katit, valamint egy pakisztáni ismerőst, Nuurt és a kisfiát, Bilalt. Majorannás csirkét akartam készíteni, de oregánós csirke lett belőle, mert majorannát nem találtam a boltokban. A csirkéből másnap is ettünk Katival, szóval, jól sikerültnek lehetett nevezni. Nuur csokitortát hozott. Pedig azt hittem, megúszom az otthoni kötelező karácsonyi pukkadásig evést:P Ráadásul itt nincs pálinka vagy valami finom bor, ami segíthetné kicsit az emésztést:(

25-én meglepetés fogadott minket a munkahelyünkön: a pakisztáni-indiai és helyi kolléganők piros-fehérbe öltöztek, hoztak sütit és üdítőt, és így egy karácsonyi partit rögtönöztünk. Íme:

A mikulássapkában Eva-Mary és a lánya láthatóak, ők szervezték a partyt.

Úgy gondoltuk, hogy valami vigaszdíj jár nekünk azért, hogy a szeretteinktől messze, munkával töltöttük a karácsonyt, így szerveztünk egy kis tengeri fürdőzést. A szokásos: a  kis lakatlan szigetre mentünk ki. A társaság majdnem ugyanaz volt, mint előzőleg, és a motorcsónakos is.

És most jön a szenzáció! Aki ismer engem, tudja, hogy nem tudtam megtanulni úszni. Az összes volt szerelmem, valamint jó barátaim is életcéljuknak tartották, hogy megszerettessék velem e tevékenységet, de csúfos kudarcot vallottak. Amikor Andrással Floridában voltunk, a trópusi búvárkodásról mondott le miattam, mert engem nem engedtek a víz közelébe. Igaz, a pénztáros javasolta neki, hogy ő menjen csak búvárkodni, nekem meg adja oda a hitelkártyáját, és addig vásárolgassak, de ez nem tűnt jó megoldásnak, és viccesnek is csak a pénztáros találta:)

Szóval: nem és nem. Állítom, boszorkány voltam előző életemben, akit összekötve vízbe dobtak, ha kiúszik, boszorkány, ha nem, megfullad. Bárhogy próbálkoztam, én mindig elsüllyedtem. Húzott valami lefelé a mélybe.

December 26-án délután azonban megtörtént a csoda: valami átkattant a fejemben, mert csak szépen felfeküdtem a vízre, és lebegtem-lebegtem. Úgy éreztem, bármeddig képes lennék erre! Később Helmut kölcsönadta a búvárszemüvegét, és akkor hason is, a fejemet a vízbe téve, lebegtem, és néztem a víz alatti életet! Voltak pici halak arra, és nagyon tiszta, áttetsző víz. A bizonyíték pedig az alábbi kép:

Nehéz elmondani, milyen megrázó élmény volt ez nekem! 50 évnyi kudarcos próbálkozás egy pillanat alatt hihetetlen sikerélménnyé vált! Sikerült minden görcsös akarást elengednem, és átadni magam a bizalomnak egy ősi elem iránt. Kinevettek, ha azt mondom, könnybe lábadt a szemem? Ezért lebegek ennyire átszellemült arccal.

Ezután újabb munkás hét következett, vizsgafelügyelettel és dolgozatjavításokkal sűrűn megtűzdelve.

Szilveszter este Katit rávettem, hogy nézzük meg a Little Miss Sunshine (A család kicsi kincse) című, nálunk eléggé ismeretlen, de nagyon vicces filmet. Egy pár másodperces ízelítő:

Legszívesebben a végéről ágyaznék be ide egy jelenetet, de hátha megnézné valamelyikőtök, és nem lőném le a poént:) A filmhez megettünk egy finom, érett mangót, meg egy zacskó ecetes csipszet (ezzel a szenvedélyemmel egyedül maradtam, Kati inkább ragaszkodott a bevált sajtos ízhez. Csak tudnám, miért?:)

A dolgos ünnepi hétre január elsején este tettük fel a koronát: harmadikára nagy túrát szerveztünk (erről a következő posztban), és kellett vásárolni néhány dolgot. Ezért munka után a Kadi Mallba mentünk, előzetesen úgy két órát terveztünk ott tölteni, de a folytonos imák miatti bezárások és kinyitások kissé szétcincálták az idegeinket, meg is éheztünk, így a közeli Friday's-be mentünk vacsorázni (a KFC és a McDonald's között). És milyen jól döntöttünk! Steaket ettem, ami eddigi életem legfinomabbja volt! Nem mondom, a helyi ételárakhoz képest nem volt olcsó, de otthon többet fizettem volna érte, azt hiszem. Mennyei volt: omlós, ízletes, pont megfelelően átsütve, isteni sült zöldségekkel. Hozzá egy frissen facsart citormlé, mentás darajéggel. Tudok élni, ugye?

Lusta vagyok ma már kiigazítani a dolgot, ezért ide írnám a használati utasítást:

Az utóbbi három bejegyzés sorrendje nem követi az időrendet! (Két posztról úgy láttam már két napja, hogy élesek, de ma, amikor a harmadikat töltöttem, kiderült, hogy csak vázlatban voltak.)

Szóval, elsőnek a Jókívánság címűt olvassátok, azt még december 31-én írtam és tettem ki.

Utána a Csak az jöjjön... címűt, ami január másodikán lett készen.

Végül az Elszigetelődve címűt, amely a mai, friss, ropogós bejegyzés.

Ez a sorrend azért tanácsos, mert vannak utalások és átszövődések a szövegekben, amik így érthetőek, más sorrendben olvasva bosszantóak lehetnek.

Köszönöm:)

Az utóbbi héten nem írtam bejegyzést, igyekeztem, amennyire lehetett, személyesebb útját választani a kapcsolattartásnak: kivel skype-oltam, kivel facebookoztam, kivel e-maileztem. Van, akivel egyik sem jött össze, de higgyétek el, nem maradtatok ki ünnepi gondolataimból!

Közben itt tombol a vizsgaidőszak, felügyelünk, javítunk, javítást javítunk, illetve az eredményeket számítógépre visszük. A maradék időt sokan kapcsolatépítéssel (leánykori nevén pletykával) töltik. Én egyensúlyozni próbálok a kapcsolatépítés és a magányos tevékenységek (olvasás, netezés, iratszekrény-takarítás és -rendezés) között.

Ma és holnap is nehéz munkanap vár ránk, de azért csak ne sajnáljatok:)

Kellemes szilveszteri időtöltést kívánok, pezsgőzzetek helyettem is! Tildám, légy szíves, egy zöldnyakút bonts az egészségemre, a nosztalgia kedvéért!:) Mi itt - csak az illúzió kedvéért - fel fogunk bontani egy kölyökpezsgőt, de azt mind a Ti egészségetekre fogom koccintani!

Az új esztendőben azt kívánom nektek, hogy hasonlítson a következő évetek a lehető legjobban arra, amilyen életet szeretnétek magatoknak!

A filozofikusabb alkatúaknak Weöres Sándor A teljesség felé című kötetéből az egyik kedvencemet másoltam ide:

 Szembe fordított tükrök

Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.
Hiányosságom váljék jósággá benned.

Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.

Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.
Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.

BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK!

Sok szeretettel:

Liza

U.i.: Mire kiheveritek a szilveszteri bulit, új bejegyzéssel várlak benneteket:)

... szól az LGT: https://www.youtube.com/watch?v=EvRnEDEkbc8

Nekem is.

Ahogy egyre több interakcióban veszünk részt ezzel a merőben idegen kultúrával, egyre több türelemre van szükségünk, hogy ne adjuk fel.

Ezt a bejegyzést december 19-én kezdtem írni, de elsodortak az események, így már új megközelítéssel fogok újra az eseményeknek. Hja, a megszépítő távolság...:)

December 17-én a hotelben a takarító után az igazgató is megerősítette, hogy be kell mennünk az egyetemre. Másnap reggel ott a legnagyobb csodálkozással fogadtak minket. Először Mahmud úrral sikerült beszélnünk, ő az elsődleges pártfogónk itt. Kikérdezett minket, majd felhívta Majid urat, az ELC vezetőjét. Aztán elmondta, magánvéleményként, hogy egyrészt, a házak készen vannak, már csak néhány simítás van hátra. Másrészt, szerinte, a hotel igazgatója felhasznált minket arra, hogy kicsikarja az egyetemtől a neki járó fizetséget. ez utóbbin kicsit felkaptam a vizet, de mindig a szakirodalom jár az eszemben (Gárdonyi: Egri csillagok, Mikszáth: A beszélő köntös). Fura, hogy az eltelt pár száz évben semmi sem változott...

Majid úr nagyon megvárakoztatott minket, majdnem három órát vártunk. Amikor megérkezett, három percet szánt ránk, és nem mondott semmit, de a sorok között tudomásunkra hozta, hogy ő itt akademikus ügyekkel foglalkozik, nem a mi apró-cseprő mindennapjainkkal. Na, ettől nekem mindig bedurran az agyam. Ő ugyanis nem csak egy tudós/kutató (megígértem magamnak, hogy utánanézek a bizonnyal nagyon jelentős tudományos munkásságának), hanem intézetvezető is, tehát az ügyek sajnos hozzá tartoznak, legalább addig, amíg nem adja ki valamelyik munkatársának a feladatot.

Kissé dohogva hagytuk el az irodáját. Aztán azonnal szembesültünk vele, hogy mi öten nem kaptunk fizetést. Elballagtunk a bankba, ahol ellenőrizték a számláinkat, és tényleg nem kaptunk.

Pénteken ellátogattunk a Farasan szigetekre (erről lesz külön bejegyzés). Ide a szokásos taxisunk, Gulrez vitt minket. Komppal kell átmenni. Már hétfőn megvettük a kompjegyeket, hogy nehogy lemaradjunk. Minden gondos előrelátásunk ellenére, Gulrez nem tudott visszajönni velünk a komppal, csak másnap délután.

Valahogy ez így együtt sok volt, és szombaton írtam egy erős hangvételű panaszlevelet az egyetem erre szakosodott munkatársának. Leginkább azt kifogásoltam, hogy bármiért, ami egyébként járna, könyörögnünk kell, ami meglehetősen megalázó.

Mit mondjak, másnap mindenki a mi ügyünkkel foglalkozott, reggel 9.15-re megérkezett a fizetésünk a bankszámlánkra. Lehet, hogy nem volt taktikus lépés, de azonnali eredményt hozott.

Azóta is gondolkodom azon, jól tettem-e, hogy az emailt megírtam. Ha a (köztudottan jól fejlett) igazságérzetem felől közelítek, akkor mindenképpen igen, hiszen mi minden erőnkkel megpróbálunk alkalmazkodni, tiszteletben tartani az itteniek kultúráját még úgy is, hogy ehhez nem nagyon kapunk egyértelmű útmutatást, a saját megszerezett információnkra és tapasztalatainkra, valamint a már "tapasztalt" magyar kollégák intéseire támaszkodhatunk. Úgy gondolom, ha vendégeket hívunk, akkor nem csak a vendégeknek, de a vendéglátóknak is kell tájékozódniuk, és a szokásokat tekintve kompromisszumot kötni. Így én most a vendéglátóink tudomására hoztam, hogy az ő eljárásuk a mi alapvető önbecsülésünkön ejt csorbát. Ha a gyávaságom felől nézem, lehet, hogy ennek lesznek hátrányos következményei rám (esetleg ránk) nézve. De optimista vagyok, és bízom abban, hogy ez nem fog megtörténni. És opportunista is vagyok: remélem, ha megtörténik, nem fogjuk megtudni, hogy az email miatt kerültünk hátrányba:)

Amúgy azóta is a szállodában lakunk. Megpróbáljuk élvezni az előnyeit, és nem gondolni a hátrányaira. Jelentem, tegnap este visszapakoltam a bőröndből a szekrénybe:)

Nos, nehéz morális fejtegetésekkel terheltelek benneteket, ideje búcsút intenem mára. Nemsokára új, könnyedebb, utazós poszttal jelentkezem:)

U.i.: Ha ezt a megjelenés napján elolvassátok, remélem, nagyban hozzájárulok a szilveszteri jó hangulathoz:P

Érzem, hogy nem hagyhatom cserben olvasóközönségemet:) Így hát elmesélem ma, milyen kalandunk esett a Farasan-szigeteken.

A Farasan-szigetekről először Balázstól hallottunk, aki búvárkodni szokott, és ódákat zengett e hely szépségéről. A többi "régi magyar" csatlakozott hozzá. Bennünk is felébredt a kíváncsiság, elsősorban Helmutkában, aki tizenegy életéve minden érdeklődésével vetődött Balázs, a vén tengeri medve és búvár rájákról, cápákról és egyéb veszélyes szörnyekről szóló történeteire.

Így hát hetek óta érlelgettük a tervet, és - Kata mint tapasztalt idegenvezető, magam pedig mint gyakorlott utazó és néhai utazásszervező - elkezdtünk utánanézni a lehetőségeknek. Az internetes és személyes források egybehangzottak: egy komppal tudunk átkelni a szigetekre, az átkelés ingyenes, de amint Rejtő regényeiben a kilépés, itt a visszajutás bizonytalan. Előfordul, hogy valaki átmegy a szigetre reggel, de a délután 3-kor visszainduló kompra nem fér fel, és kénytelen a szigeten éjszakázni. Gondoltuk, ez velünk nem fordulhat elő, és már hétfőn megvettük az oda-vissza szóló kompjegyünket. Illetve csak igényeltük, mert ez - a szaúdi király ajándékaként szeretett népének - ingyenes az iqamával rendelkező polgároknak.

Gulrez elszállított minket a hajóállomásra, megmutatta a női bejáratot (szigorúan el van különítve a férfiakétól), majd elhajtott a dolgára. Mi kézzel-lábbal elmagyaráztuk az ügyintézőnek, mit szeretnénk. Ezek a jelenetek mindig nagyon viccesek: 5 varjúnak öltözött nőszemély csapatban rátámad a kiszemelt áldozati férfiúra, és megpróbál valamilyen, neki homályosan ismerős nyelven valamit kicsikarni tőle, miközben egymás között egy felismerhetően eltérő nyelven csérognak. Az illető férfiú először megrémül, de aztán Allah kegyelmére bízván magát, bátorságra kap (reménykedik, hogy ha bele is hal, a mennyországban hurik serege várja majd). Ekkor erősen a szóvivő fekete asszonyra koncentrál, és ismerős szavakat próbál kiérteni a szóáradatból, pl. "on Saturday", "seven people". A maga egyértelmű, arab nyelvén válaszol, kérdéseket tesz fel, amire a fekete varjúsereg ráröppen, és mindenféle válaszokat ad: "Yes, OK. No, it is not good. How much?" Valahogy ezekről a párbeszédekről mindig Kosztolányi elbeszélése jut eszembe, amikor Esti Kornél a vonaton a bolgár kalauzzal beszélget. http://mek.oszk.hu/00700/00744/00744.htm#9

Az akció eredményeképpen kaptunk fejenként két darab nyomtatott papírt, rajta arab szöveggel. Felőlem akár patyolatcédula is lehetett, de elhittük, hogy kompjegy. Készségesen megmutatták még, hogy melyik az oda- és melyik a visszaútra szóló papír. Arra persze nem gondoltak, hogy a nevünket se tudjuk leolvasni a papírról:) Így aztán még ki is kellett betűzniük a keresztneveinket (szerencsére ez elegendő információ itt), kiosztani a papírokat és így mindenki eltette a maga jegyét.

Gulrez visszaérkezett értünk, de szó nélkül berohant a jegyirodába. A többiek csak néztek, mi baja ennek az embernek. Én poénból rávágtam, hogy szerintem ő is jegyet vesz a kompra, és eljön velünk. Na, le lettem hurrogva!!! De aztán a nyelvükre fagyott a hurrogás, amikor Gulrez a kérdésemre csak meglobogtatta a jegyét:)

Szép hetünk volt, vártuk a szombati kirándulást. Néha egy-egy kósza gondolat felröppent, hogy ha nem tudunk visszajönni, nagy bajban leszünk, mert vasárnap reggel vizsgák kezdődnek, és ha nem érünk vissza, megnézhetjük magunkat. De ez nem tűnt hihetőnek, ennyi előrelátó gondoskodás után. Csütörtökön a fizetésünk elmaradása borzolta a kedélyeinket, és csak a közeli kirándulás nyújtott némi vigaszt.

Eljött a szombat. Hajnali ötre érkezett értünk Gulrez, hogy a 7-kor induló kompra időben itt legyünk. A fél hatos ima már a kikötőben ért minket. Reméltük, a komp kapitánya is az imádkozók között volt. Mi voltunk az elsők az állomáson, kicsit tanácstalanul ténferegtünk (Gulrez is imádkozni ment), majd lerogytunk. Azért mégiscsak korai ez az öt órás indulás... Na, nem ülhettünk sokáig. Feltűnt, hogy a nők egy másik padsorban gyülekeznek. És tényleg, az imáról visszaérkező férfiak elhessegettek bennünket, így áthúzódtunk a női szekcióba. Még egy fél órás várakozás, és a biztonsági vizsgálat következett: szó szerint, kézzel, áttapogattak bennünket:( Olyan váratlan és hihetetlen volt, hogy tiltatkozni se maradt időnk. Az elkülönített belépés után a várócsarnokban megint vegyesen voltunk, és amikor Dénest megkérdeztük a biztonsági vizsgálatról, ő azt mondta, csipogó detektorral vizsgálták őket. Ennyit a női egyenjogúságról:( Gulrez tőlünk ELSZIGETELŐDVE az autóban maradt.

Következett a behajózás, ahol volt női és férfi oldal megint. A változatosság kedvéért itt Dénest hajtották ki a riadt szemű és arcú asszonyok. Meg kell mondjam, a női oldalon az ülések és egyéb berendezési tárgyak is sokkal koszosabbak és kopottabbak voltak.

Másfél órás hajókázás után megérkeztünk a SZIGETEKre. A fő sziget gyakorlatilag egy kisváros, ahol az egyetemünknek is van egy kara. Lapos, holdbéli táj, nagyon szép partszakaszokkal. A fő látnivaló: a középkori arab település (Farasan Al Qassar Village), ahol sétálni lehet a homokkőből épült házak, kövezett sikátorok között:

Be lehetett menni az udvarokba és a házakba is:

Láttunk tevéket (pontosabban dromedárokat):

és kecskéket:

A szépen díszített kapu egy romos palota maradványaihoz tartozik, és a török korig nyúlik vissza a története.

Sajnos, itt a régi épületeknek és tárgyaknak nincs igazán becsülete. A Google Maps-en már szerepel Jizan mellett egy régészeti múzeum, de hosszas kutatás után rájöttünk, hogy most építik, és körülbelül a tereprendezésnél tartanak.

Ezzel a rommal szemben egy másik, szépen faragott kapu az Al Rifa-ai ház bejárata volt, előtte készült a csoportképünk:

A képet Katának köszönöm (sok egyéb, ebben a blogban felhasznált képével egyetemben), ő így önfeláldozóan lemaradt a fenti kordokumentumról:)

Ennyi kulturális programban nem volt részünk, mióta az országba betettük a lábunkat, és valljuk meg, elég is volt egy délelőttre. Már csak egy vágyunk volt (fél kettőre legkésőbb a kompkikötőben kellett lennünk): egy jót fürödni.

Így elindultunk elhagyatott (ELSZIGETELT:P) tengerpartot keresni. A keresztbe-kasul autókázás közben feltűnt, hogy a körforgalmak forgalomtól ELSZIGETELT középpontjában itt előszeretettel állítanak fel köztéri műalkotásokat. Sajnos, az időhiány és a kapkodás miatt most csak kettőt tudok bemutatni, de lesz majd egy poszt erről valamikor, megígérem.

Végül találtunk egy megfelelőnek látszó tengerparti szakaszt, az út mentén Gulrez leállította az autót, és mi megindultunk a víz felé, szinte futva:

Ledobtuk az abayát (előrelátóan a fürdőruhát már otthon felvettük), és irány a víz:

A fürdésről nincs képünk, mert mi a vízben voltunk, az igazhitű sofőrünk pedig tapintatosan félrevonult (ELSZIGETELŐDÖTT), hogy ne lássa a fehér nők (és férfiak) istenkáromló szokását. Egyrészt, néha belegondolok, hogy tényleg, mennyire fura lehet nekik ez, hogy mi ripsz-ropsz fürdőruhára vetkőzünk. Másrészt annyira nem esek kétségbe, mert Gulrez indiai, és ott azért nem ennyire szélsőséges a helyzet.

A fürdés után irány a komp. Negyed kettőkor ott voltunk, szuper! Gulrez az autóval az autós sorba (negyedik volt), mi pedig az utasok sorába csatlakoztunk. A szokásos eljárások után felültünk a kompra, a vidékiek naivitásával megint sikerült a férfisorba ülnünk először (ott minden tisztább volt), de visszahessentettek bennünket. Azért is középre ültünk, nehogymá! Ezt tűrték:)

A komp három óra előtt öt perccel bekapcsolta a motorokat, amikor csörög a telefonom. Gulrezt nem engedték felszállni a hajóra, nem fért fel az autója! Dénes azonnal a hajó kapitányához fordult, aki mosolyogva, de határozottan elhajtotta. Bea és Ági odalent könyörögtek az irányítóknak, hogy kicsit tömörítsék az autókat, és akkor még felfér a taxink. Sajnos, ez már túl későnek bizonyult. Gulrez ELSZIGETELŐDÖTT!! Nélküle indultunk haza. Önzetlen módon azon háborogtunk, hogy merik ezt megtenni vele, és nyilván az az oka, hogy nem szaúdi, így itt minimum másod- (de inkább harmad)rendű állampolgárnak számít, diploma és nyelvtudás ellenére. Ekkor ugye még a fizetésünket se kaptuk meg, és együtt ez a két dolog eléggé szalonképtelen kijelentésekre ragadtatott engem mindenképp (de a többiek se maradtak le sokkal:P) Teljesen fel voltunk háborodva, és így, háborogva próbáltunk a kikötőből hazakeveredni érkezés után. Mit mondjak, csak nagyon koszos taxiba tudtunk beülni, és két csoportra kellett oszlanunk. Gondoltuk, szegény Gulrez, hogy bosszankodhat, és vajon van-e pénze szállásra (mert minden utat utólag fizetünk neki, ezt is), meg mit szól a családja (a felesége mozdulni se tud nélküle, hiszen nincs, aki szállítsa). Önző módon azért az is megfordult a fejünkben, hogy a reggeli munkába menést nehéz lesz megoldani kulturáltan nélküle.

Másnap hajnalban sem engedték fel a kompra. Így az utcán fogtunk öten egy taxit, mind az öten hátra kellett üljünk az ötszemélyes autóban (ahol ugye a sofőr az egy, és az anyósülésnek üresen kell maradnia, oda csak férfi, illetve törvényes feleség ülhet). Majd hozzáragadtunk a koszhoz, ami az ülést borította. Ezt az utat megemlegetjük! Ági Kata ölében, Adri az én vesémben, Bea közénk nyomorítva.

Így jól felpaprikázva érkeztünk be az iskolába. Az előző napok eseményeire reagálva előző este írtam a felháborodott emailt. Így lett negyed tízre fizetésünk, és izgatott telefonhívások Majid úrtól, hogy akkor mindenki megkapta-e. Sajnos, Adri csak este 10-kor jutott a fizetéséhez, mert közben a bank internetszolgáltatása is leállt.

Gulrez csak a délutáni komppal tudott visszajönni. (Dénes szerint rabul ejtette őt a sziget szépsége, szó szerint.) Másnap, amikor kérdeztük, nagyon mérges volt-e, elmesélte, hogy először bosszankodott, aztán szóba elegyedett egy szaúdival, elmentek horgászni, megsütötték a halat, a szállodában aludt, és egy kicsit kikapcsolódott. A tanulságot tőle idézem:

"There are no bad things, only lessons."

(Rossz dolgok nem léteznek, csak megtanulandó leckék.)

Kedveseim!

Most mindenki készülődik, senkinek nincs ideje blogot olvasni. Így röviden, ezzel a verssel szeretnék mindenkinek, akit otthon kellett hagynom, nagy-nagy szeretettel

békés, meghitt, szeretetteljes karácsonyt

kívánni.

Sík Sándor: A napkeleti bölcsek

Ama csillag után.

A holdsugaras hideg éjszakában,

Mint egy fehérlő, csendes álom,

Úgy vonult el a komoly karaván.

És elől ment a három.

A sziklás föld mogorván és kopáron

Feküdt el lábaik alatt.

Méltóságos sora a száz tevének

A harmaton halkan haladt.

És mintha fehér árnyak lengenének,

Úgy vonult végig a fehér sereg

A völgyön, ahol nem nőttek virágok,

S a városon, ahol az emberek

Nem virrasztottak és nem énekeltek.

S ahol nem látta őket senki sem.

És így suhant el csendesen

Életre éledt vágya Napkeletnek

Az ezredéves éjszakán.

Ama csillag után.

És megnyugtatásul, íme a bizonyíték, hogy nem maradtunk beigli nélkül:

(A beiglit Éva sütötte, aki januárban érkezett, és már egy villában lakik. Talán húsvétra mi is sütünk.) (U.i.: Mák itt sincs, nemcsak Finnországban. Beérjük a dióssal.)

Bea reggel a taxiban közölte, hogy ez szerinte egy jó nap lesz, ő érzi.

Itt most szerda este 10 óra van. Ezelőtt tíz perccel a hotelban az egyik takarító megállította a kolléganőmet a hallban, és közölte, hogy ez az utolsó napunk a hotelben.

Így tudtuk meg, hogy holnap valószínűleg költözünk a végleges(?) helyünkre.

A kolléganőm a hoteligazgatóhoz fordult, aki megerősítette a hírt: az egyetemről hívták őt, hogy holnap délelőtt menjünk be az ELC-be, és csomagolhatunk is, mert költözünk. Inshallah.

A stílus maga az ember. Van telefonszámunk, email-címünk, koordinátorunk, de a takarítófiútól tudjuk meg, hogy - ha isten is úgy akarja - véget érnek a szállodai napok.

Nagyon izgatottak lettünk mindannyian, gondolhatjátok.

Majd beszámolok a fejleményekről. Most megpróbálom összecsomagolni az azóta némileg megszaporodott készleteimet.

Közben azon gondolkodom, hogy itt 1436 van, azaz középkor. Bea helyében én vigyáznék:) Ki tudja, mit tesznek itt a boszorkányokkal:)

Kívánjatok sok szerencsét:)

U.i.: Lehet, hogy mégis lesz karácsonyunk?