... hogy ezzel a fordulattal szeretett nagyanyám mesélő kedvéről és sok-sok elmondott családi sztorijáról emlékezem meg. Az ő történetei gyakran leágaztak a fő sodorvonalról, mellékszálakon futottak egy ideig, majd Mama a fenti felkiáltással tért vissza az eredetileg elmondani szánt eseménysorhoz.

Én most egy mellékszálat göngyölítek ide: egy kis ünnepi tudósítást a hétköznapokon, emlékeztető oltásnak:) Karácsonykor nem csak a fegyverek hallgatnak, de én is befogtam blogos számat, és most a rajtam maradt restanciát próbálom csökkenteni, valamint egy szenzációs bejelentést is tartogatok. Ne menjetek messzire!

Azt már személyesen többeteknek elmondtam, hogy itt nem ismerik (el) a karácsonyt. Az igaz, hogy a boltokban itt-ott felbukkantak olyan tárgyak, amelyek leginkább a karácsonyhoz köthetők (fenyőégők, mécsesek, mikulásvirág-mintás mécsestartó, karácsonyi boa). Az is igaz, hogy hallottunk egy történetet, miszerint Riyádhban valaki titkos utakon, nagy veszélynek kitéve magát, még fenyőfát is szerzett. De mivel itt minden más vallási jelkép az iszlámon kívül tilos, nem vertük nagydobra a mi ünnepünket.

24-én a munkahelyen Éva-napot tartottunk, ugyanis három Éva is van a tanárinkban, ebből kettő magyar, egy pakisztáni. Dolgoztunk is december 24-én és 25-én. Ezért csak annyi történt, hogy 24-én délután, munka után ünneplőben összegyűltünk Kati szobájában, és sütiztünk kicsit. Ági szuper karácsonyfát készített három fémvállfából, égősorból és boából. Én pedig névnapi ajándékot kaptam: egy teásbögrét és egy csészét csészealjjal. Itt látható a társaságunk: balról jobbra: Dénes, Ági, Bea, én, Kati és Adri. A képet Helmut csinálta.

Amikor mindenféle kellékkel (karácsonyfa, ajándékzacskó, sütistál) próbáltunk feltűnés nélkül (nehogy megsértsük a hotelban lakó vagy dolgozó muzulmánok érzéseit) visszaosonni a saját szobáinkba, az itteni kedvenc mindenes fillipínónk (aki tényleg mindenben segít itt nekünk, és elég jól tud angolul is) boldog karácsonyt kívánt nekünk! Nagyon meglepődtünk, de csendben megsúgta, hogy ő is keresztény. Ezt a titkát megőrizzük.

Később aztán mindenki a családdal skype-olt, de én még vacsoravendégeket is hívtam: Katit, valamint egy pakisztáni ismerőst, Nuurt és a kisfiát, Bilalt. Majorannás csirkét akartam készíteni, de oregánós csirke lett belőle, mert majorannát nem találtam a boltokban. A csirkéből másnap is ettünk Katival, szóval, jól sikerültnek lehetett nevezni. Nuur csokitortát hozott. Pedig azt hittem, megúszom az otthoni kötelező karácsonyi pukkadásig evést:P Ráadásul itt nincs pálinka vagy valami finom bor, ami segíthetné kicsit az emésztést:(

25-én meglepetés fogadott minket a munkahelyünkön: a pakisztáni-indiai és helyi kolléganők piros-fehérbe öltöztek, hoztak sütit és üdítőt, és így egy karácsonyi partit rögtönöztünk. Íme:

A mikulássapkában Eva-Mary és a lánya láthatóak, ők szervezték a partyt.

Úgy gondoltuk, hogy valami vigaszdíj jár nekünk azért, hogy a szeretteinktől messze, munkával töltöttük a karácsonyt, így szerveztünk egy kis tengeri fürdőzést. A szokásos: a  kis lakatlan szigetre mentünk ki. A társaság majdnem ugyanaz volt, mint előzőleg, és a motorcsónakos is.

És most jön a szenzáció! Aki ismer engem, tudja, hogy nem tudtam megtanulni úszni. Az összes volt szerelmem, valamint jó barátaim is életcéljuknak tartották, hogy megszerettessék velem e tevékenységet, de csúfos kudarcot vallottak. Amikor Andrással Floridában voltunk, a trópusi búvárkodásról mondott le miattam, mert engem nem engedtek a víz közelébe. Igaz, a pénztáros javasolta neki, hogy ő menjen csak búvárkodni, nekem meg adja oda a hitelkártyáját, és addig vásárolgassak, de ez nem tűnt jó megoldásnak, és viccesnek is csak a pénztáros találta:)

Szóval: nem és nem. Állítom, boszorkány voltam előző életemben, akit összekötve vízbe dobtak, ha kiúszik, boszorkány, ha nem, megfullad. Bárhogy próbálkoztam, én mindig elsüllyedtem. Húzott valami lefelé a mélybe.

December 26-án délután azonban megtörtént a csoda: valami átkattant a fejemben, mert csak szépen felfeküdtem a vízre, és lebegtem-lebegtem. Úgy éreztem, bármeddig képes lennék erre! Később Helmut kölcsönadta a búvárszemüvegét, és akkor hason is, a fejemet a vízbe téve, lebegtem, és néztem a víz alatti életet! Voltak pici halak arra, és nagyon tiszta, áttetsző víz. A bizonyíték pedig az alábbi kép:

Nehéz elmondani, milyen megrázó élmény volt ez nekem! 50 évnyi kudarcos próbálkozás egy pillanat alatt hihetetlen sikerélménnyé vált! Sikerült minden görcsös akarást elengednem, és átadni magam a bizalomnak egy ősi elem iránt. Kinevettek, ha azt mondom, könnybe lábadt a szemem? Ezért lebegek ennyire átszellemült arccal.

Ezután újabb munkás hét következett, vizsgafelügyelettel és dolgozatjavításokkal sűrűn megtűzdelve.

Szilveszter este Katit rávettem, hogy nézzük meg a Little Miss Sunshine (A család kicsi kincse) című, nálunk eléggé ismeretlen, de nagyon vicces filmet. Egy pár másodperces ízelítő:

Legszívesebben a végéről ágyaznék be ide egy jelenetet, de hátha megnézné valamelyikőtök, és nem lőném le a poént:) A filmhez megettünk egy finom, érett mangót, meg egy zacskó ecetes csipszet (ezzel a szenvedélyemmel egyedül maradtam, Kati inkább ragaszkodott a bevált sajtos ízhez. Csak tudnám, miért?:)

A dolgos ünnepi hétre január elsején este tettük fel a koronát: harmadikára nagy túrát szerveztünk (erről a következő posztban), és kellett vásárolni néhány dolgot. Ezért munka után a Kadi Mallba mentünk, előzetesen úgy két órát terveztünk ott tölteni, de a folytonos imák miatti bezárások és kinyitások kissé szétcincálták az idegeinket, meg is éheztünk, így a közeli Friday's-be mentünk vacsorázni (a KFC és a McDonald's között). És milyen jól döntöttünk! Steaket ettem, ami eddigi életem legfinomabbja volt! Nem mondom, a helyi ételárakhoz képest nem volt olcsó, de otthon többet fizettem volna érte, azt hiszem. Mennyei volt: omlós, ízletes, pont megfelelően átsütve, isteni sült zöldségekkel. Hozzá egy frissen facsart citormlé, mentás darajéggel. Tudok élni, ugye?