... szól az LGT: https://www.youtube.com/watch?v=EvRnEDEkbc8

Nekem is.

Ahogy egyre több interakcióban veszünk részt ezzel a merőben idegen kultúrával, egyre több türelemre van szükségünk, hogy ne adjuk fel.

Ezt a bejegyzést december 19-én kezdtem írni, de elsodortak az események, így már új megközelítéssel fogok újra az eseményeknek. Hja, a megszépítő távolság...:)

December 17-én a hotelben a takarító után az igazgató is megerősítette, hogy be kell mennünk az egyetemre. Másnap reggel ott a legnagyobb csodálkozással fogadtak minket. Először Mahmud úrral sikerült beszélnünk, ő az elsődleges pártfogónk itt. Kikérdezett minket, majd felhívta Majid urat, az ELC vezetőjét. Aztán elmondta, magánvéleményként, hogy egyrészt, a házak készen vannak, már csak néhány simítás van hátra. Másrészt, szerinte, a hotel igazgatója felhasznált minket arra, hogy kicsikarja az egyetemtől a neki járó fizetséget. ez utóbbin kicsit felkaptam a vizet, de mindig a szakirodalom jár az eszemben (Gárdonyi: Egri csillagok, Mikszáth: A beszélő köntös). Fura, hogy az eltelt pár száz évben semmi sem változott...

Majid úr nagyon megvárakoztatott minket, majdnem három órát vártunk. Amikor megérkezett, három percet szánt ránk, és nem mondott semmit, de a sorok között tudomásunkra hozta, hogy ő itt akademikus ügyekkel foglalkozik, nem a mi apró-cseprő mindennapjainkkal. Na, ettől nekem mindig bedurran az agyam. Ő ugyanis nem csak egy tudós/kutató (megígértem magamnak, hogy utánanézek a bizonnyal nagyon jelentős tudományos munkásságának), hanem intézetvezető is, tehát az ügyek sajnos hozzá tartoznak, legalább addig, amíg nem adja ki valamelyik munkatársának a feladatot.

Kissé dohogva hagytuk el az irodáját. Aztán azonnal szembesültünk vele, hogy mi öten nem kaptunk fizetést. Elballagtunk a bankba, ahol ellenőrizték a számláinkat, és tényleg nem kaptunk.

Pénteken ellátogattunk a Farasan szigetekre (erről lesz külön bejegyzés). Ide a szokásos taxisunk, Gulrez vitt minket. Komppal kell átmenni. Már hétfőn megvettük a kompjegyeket, hogy nehogy lemaradjunk. Minden gondos előrelátásunk ellenére, Gulrez nem tudott visszajönni velünk a komppal, csak másnap délután.

Valahogy ez így együtt sok volt, és szombaton írtam egy erős hangvételű panaszlevelet az egyetem erre szakosodott munkatársának. Leginkább azt kifogásoltam, hogy bármiért, ami egyébként járna, könyörögnünk kell, ami meglehetősen megalázó.

Mit mondjak, másnap mindenki a mi ügyünkkel foglalkozott, reggel 9.15-re megérkezett a fizetésünk a bankszámlánkra. Lehet, hogy nem volt taktikus lépés, de azonnali eredményt hozott.

Azóta is gondolkodom azon, jól tettem-e, hogy az emailt megírtam. Ha a (köztudottan jól fejlett) igazságérzetem felől közelítek, akkor mindenképpen igen, hiszen mi minden erőnkkel megpróbálunk alkalmazkodni, tiszteletben tartani az itteniek kultúráját még úgy is, hogy ehhez nem nagyon kapunk egyértelmű útmutatást, a saját megszerezett információnkra és tapasztalatainkra, valamint a már "tapasztalt" magyar kollégák intéseire támaszkodhatunk. Úgy gondolom, ha vendégeket hívunk, akkor nem csak a vendégeknek, de a vendéglátóknak is kell tájékozódniuk, és a szokásokat tekintve kompromisszumot kötni. Így én most a vendéglátóink tudomására hoztam, hogy az ő eljárásuk a mi alapvető önbecsülésünkön ejt csorbát. Ha a gyávaságom felől nézem, lehet, hogy ennek lesznek hátrányos következményei rám (esetleg ránk) nézve. De optimista vagyok, és bízom abban, hogy ez nem fog megtörténni. És opportunista is vagyok: remélem, ha megtörténik, nem fogjuk megtudni, hogy az email miatt kerültünk hátrányba:)

Amúgy azóta is a szállodában lakunk. Megpróbáljuk élvezni az előnyeit, és nem gondolni a hátrányaira. Jelentem, tegnap este visszapakoltam a bőröndből a szekrénybe:)

Nos, nehéz morális fejtegetésekkel terheltelek benneteket, ideje búcsút intenem mára. Nemsokára új, könnyedebb, utazós poszttal jelentkezem:)

U.i.: Ha ezt a megjelenés napján elolvassátok, remélem, nagyban hozzájárulok a szilveszteri jó hangulathoz:P