A lehetséges világok legjobbikát Voltaire alapján értelmezem (Candide, avagy az optimizmus). Mivel optimizmusra itt rengeteg szükség van, elhatároztam, hogy újraolvasom ezt a kis középiskolai kötelezőt:) Ha te is újra szeretnéd olvasni, de nem akarsz könyvtárba menni, mi sem egyszerűbb, nyisd meg innen: http://mek.oszk.hu/09700/09767/09767.pdf
Múlt szombaton, (három hete szombaton, közben téli szünet volt, és nem volt időm blogot írni) bizonnyal állíthatom, jó sorsom e világ tetejére repített. Na meg persze, a gondos szervezés;)
Több hetes álmodozás és várakozás után valósult meg a kirándulásunk Abhába. Ez a város mindössze 250 km-re fekszik Jizantól északkeletre, de magas hegyek között, így az éghajlata egészen más. Szaúd-Arábia tengerparti részét a sivatagtól egy magas hegyvonulat választja el, amelyet a repülőről már láthattunk, amikor Riyadhból jöttünk Jizanba. Abha e hegyvonulat legmagasabb, 3000 méteres csúcs, Sawda közelében helyezkedik el.
Reggel 8 órakor indultunk, a szokásos taxinkkal. Előzőleg nagy bevásárlásokat csaptunk: én vettem egy sportos cipőt, ami hosszabb gyaloglásra is alkalmas, vettem egy farmernadrágot, egy vékonyabb pulcsit és egy kendőt, "Hideg lesz!" felkiáltással. Ezért az egészért egy Promod-os felső árát fizettem ki, szóval, ne vádoljatok könnyelműséggel:) Itt most nagy leértékelések vannak, és az otthonihoz képest olcsó dolgok még kedvezőbb áron kaphatóak. A minőségről most inkább nem beszélnék, de nem hosszú távra tervezek:) Vettem szendvicsbe valót is (kaptam ír Cheddar-sajtot), amit sikerült szerencsésen otthagyni a pénztárnál.
Először a szokásos, eléggé kietlen tájon haladtunk, majd egyszer csak kezdtek a távolban feltünedezni a hegycsúcsok, amelyek meredeken törnek a magasba. Az út egyre kanyargósabbá vált, és a völgyekben a növényzet egyre bujább és zöldebb lett. Forgalom alig volt. Az első kilátópontnál megálltunk, élveztük a közeli-távoli hegycsúcsok látványát, és igyekeztünk elfordítani a tekintetünket a közvetlenül az orrunk előtt domborodó, helyre kis szemétkupacokról. Készülődésünk hiábavalónak tűnt: a hőmérséklet semmivel nem volt alacsonyabb, mint Jizanban.
Jól látható, hogy a hegyek nagyon kopárak, igazából vulkanikus és üledékes kőzet rétegződik, és erősen töredezik, ezért gyakori a kőomlás. Földrajzszakos barátaim, Lilla, Bea és Kata kedvéért két felvétel:
Körülbelül egy órán át kapaszkodtunk felfelé a szerpentineken. Időnként megálltunk fotózni a mögöttünk vagy előttünk kanyargó utat és a hegyeket.
Abhába érve először valami vendéglátóipari egységet próbáltunk keresni, mosdóhasználat végett. Ez nem volt könnyebb semmivel, mintha Magyarországon tettük volna. Na jó, kicsit még annál is nehezebb volt:) Itt próbálkoztunk először, de elhajtottak, valószínűleg nem voltak nyitva:
Mármint nem a függővasúton (hol itt a vas?!), hanem ebben a szép piros épületben, ami egy étterem. Látjátok, milyen gyönyörű parkban található?
Be kellett azonban érnünk egy gyorsétteremmel. Ilyen kulturált mellékhelyiséget otthon is ritkán látni. Annyira megörültünk, hogy - megjutalmazván a céget a szolgáltatás magas színvonaláért - vettünk fagyit:)
Utána célba vettük Szaúd-Arábia legmagasabb hegycsúcsát, ahonnan a völgybe egy lanovka visz le. A kis település neve, ahová érkeztünk, Soudah volt. Íme, a bizonyíték, hogy a teraszos földművelés nem csak Kínában létezik:
Itt talán helyesebb teraszos építkezésről beszélni:P
Sajnos, a lanovka zárva volt, így a völgybe nem jutottunk le. Ellenben nagyon nagy élményben volt részünk: találkoztunk jó pár érdekes vadállattal.
Páviánok seregével:
Kutyámajommal (Él ilyen?8)
Kövi sellővel:
Az egész táj valahogy Mordorra emlékeztetett:
Mordor:
Mordorabb:
Legmordorabb (Frodó Samu Nélkül Sajnos Átáll a Sötét Oldalra):
(A prédikációm lényege: Állj a Sötét Oldalra! A FÉNYképezés helyett válaszd a ÁRNYképezést!)
A majmok nagyon aranyosak voltak, a kocsi belsejéből nézve. De amikor kint állva fényképeztük őket, és elkezdtek szaladni felénk csapatostul, bizony rekordot döntöttünk a "Mennyi idő alatt száll be hét ember egy autóba?" versenyen.
Dobtunk nekik néhány Mammoul-t (datolyával töltött keksz), de eléggé igazságtalannak tartottuk, hogy csak a vezérhím eszik belőle (a helyi szokások az evolúció termékei lennének?). Ők cserébe változatos összetételben, ismerős stílusban pózoltak nekünk.
Családi idill:
Hétvégi fetrengés:
Barátok közt/Jóban-rosszban:
Magányos szívek (khm...) klubja:
Mi magunk is változatos pózokban fotózkodtunk.
Bollywood Stars, avagy Csoport A Szakadék Szélén:
Szabadságkendő:
Leendő lakótársak (lakva ismerszik meg?)
Kicsit arrébb autózva, egy parkhoz értünk, ahonnan tényleg lélegzetelállító volt a kilátás (szerencsére utána újraindult, külső beavatkozás nélkül).
Hegyek:
Völgyek:
Barlang:
Fák:
Ekkor délután 2 körül volt. Gulrez szerint itt menetrendszerűen délután négy órakor jönnek a felhők. Valóban, a távolból már láttuk is gyülekezni őket. Nekünk viszont még sok dolgunk volt. A városba visszafelé úton megálltunk egy piacon, ahol helyi termékeket, valamint pakisztáni, kínai és vietnámi import dolgokat lehetett vásárolni. Igazi vidéki piac volt, de nem sok vásárlót láttunk. Egy kis ízelítő.
Fűszeres:
Fazekas:
Helyi érdekesség: a régi típusú lakóházakat formázzák mindenféle anyagból, itt éppen cserépből (de van műanyagból is):
Mindenféle viseletek (ugye, ígértem posztot a helyi divatról?):
És végül a csicsedli (helyi magyar szójárás):
Ezt követően szépen lecsorogtunk a városba. Útközben feltűnt nekünk egy drótkötélpálya a város fölött. Némi tanácstalankodás, meredek, keskeny utcában eltévedés és egyirányú utcába ellenkező oldalról behajtás után megtaláltuk a végállomást. Ez ugyan nem az a pálya, amit eredetileg kerestünk, de megelégedtünk ezzel a rövid változattal (mert a létező világok legjobbikában a létező legjobban van minden elrendezve:P).
A Zöld-hegyről indultunk:
Alattunk a város:
Mi pedig a kabinokban fényképezkedtünk, én például civilben (de utána visszaöltöztem!).
Ezek után ettünk pár falatot egy bevásárlóközpontban, konstatáltam, hogy itt is van Promod (de bemenni már nem volt időm). Amikor kijöttünk az autóhoz, szitáló eső nyomait láttuk, és alkonyodott. Megkezdtük az utunkat hazafelé. Ha azt hiszitek, itt véget értek a kalandjaink, tévedtek. Valójában itt kezdődtek, de erről már nincsenek képek.
A sötétben, a szerpentineken lefelé igazán rémisztő utunk volt, ami elsősorban az itteni vezetési stílusnak köszönhető. Sokszor majdnem a sziklafalra kenődtünk fel, mert szembe nagyon erős forgalom volt, és az arabok számára nincsenek sávok, annyi sávban mennek, amennyit jónak látnak. Ráadásul a nyomvonal is eléggé veszélyes volt, nem tudtuk, hogy elfogy az út alattunk, jobbra kanyarodik, esetleg balra. Annyira félelmetes volt az egész, hogy arról is megfeledkeztem, hogy rosszul legyek az autóban. Csak néztem az utat (hátul középen ültem), és csekkoltam, hogy Gulrez ébren van-e még. Nem mindig voltam ebben biztos:)
De a létező világok legjobbikában nem történhet olyan baj velünk, ami nem a létező legjobbat teszi nekünk, szóval, hazaértünk épségben, így lehetőséget kaptunk további hajmeresztő kalandokra. Ezekről majd legközelebb:)