Sziasztok!

Nehezen indult ez a dolog. Évtizedek óta vágyom arra, hogy kipróbáljam magam külföldön, de a  nagy nekirugaszkodásokból nevetséges visszapottyanások lettek. Úgy tűnt, a sors nem támogatja a törekvéseimet.

Ez a kaland is hasonlóan indult. Már júniusban elkezdtük intézni a vízumot, ami csak szeptemberre lett készen. Azt hittük, innen már csak pár nap, és belevághatunk. De akkor még nem ismertük a mondást:"Insha Allah bukra, malesh", azaz: majd holnap, ha Isten is úgy akarja.

Többé-kevésbé velem együtt éltétek át az idegtépő várakozást. És amikor már szinte mindenki lemondott róla, megérkeztek a repülőjegyek. Én hétfő reggel döbbentem rá, hogy tényleg elutazom 8 hónapra (na jó, valójában csak 7 és fél), így mondhatom, hogy izgulni se maradt időm. Eltekintve két rövid pánikrohamról: az egyik péntek délután, amikor rájöttem, hogy elfelejtettem a külföldön használatos bankkártyám pin kódját (szerencsére a bank felé rohanva mégis eszembe jutott), illetve vasárnap este, amikor belém hasított: fogalmam sincs, hol az útlevelem (az egyetlen logikus helyen volt). Szerencsére mindenkitől, aki fontos számomra, el tudtam köszönni legalább telefonon. És sajnos, a lakást nem maradt időm kitakarítani (mert nem hittem, hogy tényleg megyek).

Hétfőn aztán kiballagtam a ferihegyi repülőtérre, ahol azonnal a sorstársaimba botlottam: Kati és Bea már a bőröndjeiket fóliáztatták, később találkoztam Adrival és kisfiával, Helmuttal, aztán Bea férjével, Dénessel, és végül Ági is befutott. A Doháig tartó 5 órás repülőút alatt volt időnk ismerkedni egymással. 50 plusszosan is egészen hasonló okokból vállaltuk a kalandot: részben szakmai kihívásra éheztünk, részben anyagi problémáinkat szeretnénk kicsit kezelhetővé tenni.

A repülés számomra mindig élmény, most is nagyon élveztem. Csak valahogy mintha egyre kisebbek lennének a repülőgépek. De elrepülni a Fekete-tenger partvidéke vagy a törökországi helyvidék felett páratlan látványt nyújtott. Dohában helyi idő szerint este 8-kor szálltunk le, az Arab-öböl körben fényárban úszott, és bár egy Lisa Simpson formájú kisördög az ökológiai lábnyomról és a fényszennyezésről sutyorgott a fülembe, azért valahogy karácsonyi dekoráció érzete volt az egésznek. Ennek örömére megittuk az utolsó pohár bort a hosszú absztinencia előtt.

Pár órát töltöttünk a nagyon tiszta, de nagyon személytelen repülőtéren, aztán egy Dreamliner fedélzetén utaztunk közelebb a célállomásunkhoz: ezúttal már Szaúd-Arábia fővárosáig jutottunk. Annyi mindent olvastunk az iszlám e legortodoxabb államáról, a nemek elkülönítéséről: ez a repülőtéren még nem volt szembetűnő. Annál inkább az, hogy a nők öltözete a teljes fátylas letakarástól a mi színes európai ruháinkig terjedő skálán mozgott. Sok terhes nőt és kisgyerekes családot láttunk, nagyon fegyelmezett, szinte észrevehetetlen gyerekekkel. Semmi hangoskodás, nyafogás, földön fetrengés. Ennek ellenére nem látszottak katonai dresszúra alatt tartott, boldogtalan, koravén ember-csökevényeknek.

Éjjel fél háromkor szálltunk le Riyadhban, és reggel 9.45-kor mentünk tovább egy helyi járattal Jazanba. Így az éjszakát a reptéren töltöttük, hosszas alkudozás után fejenként 3 szaúdi riyálért (SAR) egy fekvőszékre rogyhattunk le, kinyújtóztatni kissé elmacskásodott tagjainkat. Mit mondjak, amikor reggel 4.40-kor a müezzin tekervényes dallamot ordító hangjára ébredtem (másfél óra alvás után), már jobban esett felállni erről az ülésre és fekvésre is alkalmatlan alkalmatosságról.

Némi további szenvedés után Ági nagy elhatározásra jutott, és iziben beöltözött az abayába és a kendőbe. Mivel csak ketten hoztunk otthonról abayát, kisvártatva követtem a példáját. Nem nyújtottunk szép látványt: mintha hirtelen 20 évet öregedtünk volna. A kendőt le is vettük, de az abaya maradt. Sajnos, így nagyobb feltűnést keltettünk, mint európai ruhában, de valahogy nem bírtam még magam rászánni  a kendőviselésre. Több idő kell akklimatizálódni.

Újabb, ezúttal 110 perces repülés következett. Ez már a szaúdi légitársaság gépe volt: nem hogy alkohol nem volt, de már monitor és fedélzeti számítógép se, amin esetleg filmet nézhettünk volna (ez az előző gépeken a rendelkezésünkre állt). Ellenben indulás előtt a pilóta hangosan és hosszan imádkozott, legalábbis Al-Láh nevének többszöri említésére lettünk figyelmesek egy arab nyelvű beszédben. Repültünk egy ideig a sivatag felett, majd a hegyvidék következett, ahol meglepetésünkre tornyos felhők között haladtunk. Majd a felhőkből hirtelen elénk bukkant egy párás tájkép a Vörös-tengerrel, sárgás sivatagi homokkal és hasonló színű, egyszerű kocka alakú épületekkel: ez lesz új otthonunk, Jazan a következő több mint fél évben.

Amikor a repülőtér betonjára léptünk, olyan forróság fogadott minket, amilyen a kiskonyhában volt, amikor nagyanyám a legnagyobb kánikulában állt a befűtött sparhelt mellett, és főzött rendületlenül. Ha ő kibírta, ki kell nekem is, határoztam el legott.

Az egyetem nagyon kedves összekötője, Mahmud már várt ránk (!), egy kis busszal összeszedtek és egy kellemes kis szállodába hoztak minket. Egy pici, de minden komforttal (légkondi, konyha, hűtő, tévé, nappali, fürdő, háló) felszerelt lakrészt kaptam, és a többieké is ugyanilyen.

A helyi műsort ma mi szolgáltattuk a környékbeli arab férfiaknak: együtt elmentünk egy sarokra a kisboltba, elsősorban mert muszáj volt vizet vennünk (egyelőre fogat sem mosunk a csapvízben), másrészt pár falat ennivalóra is szükségünk volt. Nem kis feltűnést keltettünk, ami nem csak az idegen beszédünknek és az európai kinézetünknek volt betudható. Cserébe azonban ők is hozták a formájukat: nem csak, hogy minden, a sorba elénk beálló arab férfit előbb szolgáltak ki nálunk, de még a "bárgyú" jóindulattal mögénk besorakozó hímnemű honfitársukat is előbb szolgálták ki. No offense (sértődés ne essék): ez a helyi szokás.

Nemrég kiabálta a kora délutáni imát a müezzin, most kicsit pihenünk, aztán este 8-kor találkozunk Gabival, aki már január óta itt van, és aki az utóbbi időben tartotta bennünk a lelket, és rengeteg hasznos információval látott el minket. Azt ígérte, elvisz minket egy olcsó abaya-boltba. Bizony, tovább nem halogathatom: holnap az egyetemen megkezdődik a hivatalos procedúra, és ott már beöltözve illik megjelennünk.

Véget ért a móka mára, zárul Liza mókatára, de ha tetszett, nemsokára... stb.