Jobban jár az ember, ha mindennap elvégzi a naplóírás feladatát, mert aztán összetorlódnak az említendők, és már nem tudod, melyik szálat vedd fel. Legalábbis a magam kárán ezt a tanulságot tudom levonni.

Most vissza kell nyúlnom szombatig, amikor felfedeztük a jó kis lakberendezési boltot Katival. Az a fajta üzlet, amit a januári magyarok "csicsedli"-nek neveztek el: edények, üvegpoharak, művirág, dísztárgyak, kisbútorok tömkelege. Jaj, hogy én ezt mennyire szeretem! Mindent megnézegetek, megtapogatok, elképzelem, mire kellene... Persze, ellenálltam a kísértésnek, de könnyű volt, mert a költözés előtt semmi értelme beruházni. Azért egy ébresztőórát mégis vettem, mert nem tudtam felkelni a telefonom hangjára.

Vasárnap tízkor kipattant az ötlet (itt ez a hét első munkanapja, ugye), hogy menjünk le a tengerpartra, nappali időben. Eltaxiztunk a Rashid Mallhoz, váltottunk pénzt (ezúttal hamar ment, volt már műanyag kártyája Dénesnek), és végre napfényben, jól tájékozódva elsétáltunk a tengerpartnak arra a részére, ahol a múltkor sötétben jártunk.

Be kell ismernem egy tévedésemet, pontosabban a felületességem okozta bonyodalmat, amire vasárnap a déli napfényben jöttem rá: említettem, hogy amikor a bankban imádkoztak, az imaszőnyeg irányából következtettük ki az égtájakat, és így próbáltuk megtalálni a tengert. Hát, a sztereotíp gondolkodásom miatt vezettem a többieket rossz irányba: ugyanis - Gárdonyi Gézás és egyéb irodalmi élmények alapján - az volt a fejemben, hogy a muzulmánok kelet felé imádkoznak. Hát igen, Magyarországon biztos délkeletre irányozták a szőnyegeiket, mert ugye Mekka felé kell fordulniuk. Igenám, de Jazantól Mekka északnyugatra van! Ha erre előző este rájövök, sokkal hamarabb lehettünk volna a tengernél!

Most percek alatt értük el a mólót, ahol a múltkor igazoltattak minket. Ez az, immár nappali fényben - így nem is olyan ijesztő:)

Megmutatom a hangszórópálmát is, nem csalás, nem ámítás:

És a kép alsó részén láthatjátok azt, amiről eddig írtam: itt nincs járda, ellenben állandó építkezés folyik, tele minden törmelékkel, és nem tudod, most építik, vagy most bontják:) Az egész város ilyen. De azt is kilogikáztuk, hogy ez valószínűleg azért van így, mert Jazan Jementől került Szaúd-Arábia tulajdonába. Hogy mikor, azt nem sikerült kinyomoznom, de ez elsősorban mezőgazdasági terület, gyümölcstermő vidék, és a város csak egy kis porfészek volt. Most viszont nagyarányú átalakítás zajlik. Érdekes lenne visszajönni 5-10 év után, és megnézni az eredményt.

Bár a legnagyobb déli melegben értünk ide, a tenger felől friss szél fújdogált, így nem volt elviselhetetlen a meleg. Jól éreztük magunkat.

Miután a Mester jelet hagyott nekünk, hogy kövessük a Sarut (https://www.youtube.com/watch?v=rHZN25yAPAo),

amit persze nem tettünk meg (mindenesetre, ha valaki abban gondolkodik, hogy féllábúaknak nyit használtcipő- üzletet, javasolom, hogy mindenképpen Jazanban gyűjtse össze a kezdő árukészletet, mert hihetetlen bőségben található itt elhagyott fél pár papucs és saru), hátat fordítottunk a tengerpartnak, és a leendő sétányon (nagyon szép lesz, ha elkészül) dús vegetációba botlottunk, amit legott le is fényképeztem a botanika iránt érdeklődő kedves ismerőseimnek, főleg annak, aki Kertészeti Egyetemet végzett;)

Íme. láthatjátok, a sívó sivatagi homok nem csak félpár papucsot terem! A legutóbbi képen látható óriás fehér szirmok a frangipáni nevezetű virághoz tartoznak (a Google nekem is barátom), amelynek nagyon kellemes az illata, és egyes részeiből gyógyszeralapanyagot nyernek ki, de a virága sajna mérgező:(

Tettünk egy rövid látogatást a Kadi Mall nevű bevásárlóközpontban, elsősorban le szerettük volna hűteni magunkat, de ha már ott voltunk, ettünk is, a magam részéről, hogy megidézzem kissé az otthoni vasárnapi ebédeket, csirkeszárnyat sült krumplival. Távoli asszociáció a hazai rántott csirkéhez, de azért ízletes volt.

Ezután hazataxiztunk, öten ültünk be egy ötszemélyes autóba a sofőrön kívül. Ebből itt senki sem csinál ügyet, ha elférünk, elvisznek.

Este még kisétáltunk Ágival a lakberendezős boltba, terveket szőttünk az adventi és karácsonyi dekorációnk elkészítésére.

Hétfőn kissé cinikus hangulatban bár, de csak elnéztünk a klinikára, hátha megvannak az eredményeink. Hát, nem volt egyszerű hozzájuk jutni (fejenként 10-15 percbe került a leleteink számítógépre vitele és kinyomtatása), de végül majdnem teljes diadalt arattunk. Sajnos, a családtagoknak csak akkor adják ki a leletet, ha nekünk már meglesz az iqamánk. Míg mindent elintéztünk, némi tapasztalatra tettünk szert megint: a sorbanállás fortélyairól, a másik ember félrelökéséről, a kiskapun való bejutásról, a rugalmas szabályokról (aki elsőnek kérte, annak 5 példányban lemásolták a leletet, utána már csak egy-egy példányt kaptunk, aztán volt, akinek meg kettőben nyomtatták ki). De a fontos az volt, hogy mehettünk az egyetemre a tartózkodási engedélyért!

Meg kell mondjam, valahogy a hétfői nap jobban megviselt, mint eddig bármi: úgy éreztem, melegebb van a szokásosnál, és a taxiban is kicsit rosszul lettem (néha szoktam buszon/autóban, de mostanában már csak elvétve). De beértünk baj nélkül az egyetemre, ahol Mr. Ahmedini fogadott minket, a munkatársa átkísért bennünket arra a részlegre, ahol az iqamát intézik.

Némi várakozás után kijött az ügyintéző fiú az üvegkalitkájából (figyeljétek meg, ebben a városban szinte mindenhol fiatal fiúk az ügyintézők és az eladók is). Közölte, hogy elintézik az iqamánkat, ha van nálunk: útlevél, orvosi leletek - mi biztosítottuk őt, hogy természetesen, van nálunk. Ő elégedetlenkedve folytatta: és 510 riál és két fénykép. A kis buta! Azt hitte, megfogott minket? Abban reménykedett, hogy elkullogunk dolgunk végezetlen, és neki szabad lesz a délutánja? Hát nem! Természetesen, minden volt nálunk! Kicsit nehezen palástolta a csalódottságát, de azért kedvesen mindannyiunktól elvette a fent említett dokumentumokat, és biztatott minket, hogy másnap ugyanebben az időpontban már mehetünk is a tartózkodási engedélyért. Mi ezt hittük is, meg nem is, de azt kissé nehezményeztük, hogy ezzel elbúcsúzni kényszerültünk magyar útlevelünktől: az egyetem átvette megőrzésre. Nem firtatnám, van-e ehhez joguk, félek, hogy nincs, de nem szeretném a kenyértörést. (Olvastam korábban, hogy itt ez a szokás, más országbeli tanárokkal, más városokban is ugyanígy járnak el.)

Ezután fogadott minket Mr Majid. Ő elmondta, hogy a héten szerdán vagy csütörtökön aláírhatjuk a szerződéseinket, megkapjuk az iqamát, és azzal együtt az első fizetést vagy fizetési előleget is. Közölte továbbá, hogy jelenleg a compoundon két villa áll üresen, beköltözhetően, tehát azt javasolta, fogadjuk el, hogy az egyikbe a három egyedülálló nő (én is) költözik, a másikba a két család. Nekem ez a lehető legjobb megoldás, örömmel elfogadtam.

Még várt ránk egy hosszú, kanyargós út (egyik kedven Beatles-számom: https://www.youtube.com/watch?v=n9kG0hgIoxo ), mert a taxival először elvittük a compoundra Ildit, ott még összefutottunk Gabival, és csak utána mentünk haza, egy darabig a tengerpart mentén, gyönyörű látvány volt, és igazán impozáns lesz az egyetem új központja, ha elkészül!

Hazafelé újra felkavarodott a gyomrom, így a taxiból kiszállva rögtön a szobámba vettem az irányt. Ekkor három óra elmúlt már. Rájöttem, hogy elfelejtettem Daedalon tablettát hozni, viszont eszembe jutott, hogy a gyömbér kiválóan alkalmas a hányinger csökkentésére. Ettem egy kis karika friss gyömbért, és ittam egy gyömbéres teát. Ettől annyi erőhöz jutottam, hogy fél négykor még el tudtam gyalogolni a többiekkel a Mobily-ba, ahol megkaptuk a SIM-kártyáinkat. Mostantól van arab telefonszámunk is. Ezután ha valakit +966-os körzetszámról hívnak vagy onnan kap sms-t, számíthat rá, hogy én vagyok az:)

Mindezen kalandok után hazahúztam, és beájultam az ágyamba. Nem csoda: ennyi minden a két hét alatt sem történt velünk, mint egyetlen napon! És a keddet még el sem meséltem!