Attól tartok, hogy akik eddig szívesen, értem/értünk aggódva olvasták a blogomat, ma nagyon meg fognak utálni. Na jó, akik szeretnek és akiket én szeretek, azok csak egy-két pillanatra, de akiket már megfertőzött a MIV (magyar irigység vírus), azokat előre figyelmeztetem, hogy nehéz perceket fognak átélni, a bejegyzés olvasása előtt konzultáljanak kezelőorvosukkal, gyóntatójukkal, vagy azzal a kollégával, akivel ilyenkor együtt köszörülik a nyelvüket:)

Az úgy volt, hogy szerdán megkaptuk az iqamát (tartózkodási engedélyt). Reggel illedelmesen megjelentünk Mr Ahmedini színe előtt, aki ünnepélyes mosollyal nyújtotta  át nekünk a kis műanyag kártyákat. Volt nagy meglepetés! Ugyanis az itthon gondosan elkészített, és az első találkozáskor átadott, viszonylag elfogadható igazolványképeink helyett duzzadt, kialvatlan szemű, elkínzott tekintetű önmagunk meredt ránk a plasztikról. Ja, persze! Hajnali három körül, amikor úgy 18 órája úton voltunk már, és Riyádhban földet érvén, beléptünk Szaúd-Arábia területére, az útlevél-ellenőrzés során nem pusztán ujjlenyomatot vettek (mind a tíz ujjunkról), hanem egy kamerába is bele kellett néznünk. Én azt hittem, retinaszkenner. Ja, mért nem mindjárt teleport, kérdezhetnéd:) Szóval, lefényképeztek ott minket, és az iqamára ez a fotó került. Hát, ha valamiért körözni fognak, ez pont ahhoz megfelelő arcmás lett:)

Csütörtökön nem igazán volt kedvünk semmihez, de délután meglátogattuk újra a papírboltot, adventi készülődés címén, aztán megjutalmaztuk magunkat egy finom gyümölcsturmixszal, ezúttal az avokádó-mangó verziót választottam, és mondhatom, nem bántam meg:) Az eladók emlékeztek ránk, megkóstoltattak velünk kétféle keveréket is, aztán a friss gyümölcsből elkészítették, amit kértünk. Mindannyian cukor nélkül ittuk a gyümölcsléket, ellentétben a helyiekkel, akik a sűrű, tejszínes-cukros változathoz még a következő feltétek mindegyikét kérik: darált keksz, kókuszreszelék, manduladarabok, valamint négyféle szirup. Nem viccelek, láttam.

Pénteken a szokásos reggeli tollászkodásom közben csörög a telefonom. Kati kérdezi, van-e kedvem kimenni a tengerre? Ez nem lehet kérdés! Fürdőruhát, törölközőt hozzak. MI?! Balázs meghívott minket, menjünk motorcsónakkal egy közeli szigetre, ahol lehet fürdeni. Ez remek, eltekintve attól az apróságtól, hogy nincs fürdőruhám. Otthon se volt (aki ismer, tudja, hogy nem járok strandra), aztán indulás előtt már se időm, se pénzem nem volt rá, de főként a kapott információk alapján nem gondoltam, hogy itt lehetőségem lenne használni. Némi fejtörés után felvettem a sortomat, a legkevesebb helyen takaró pólómat, rá az abayát, törölköző a táskámba, napszemüveg (tegnap vettem a papírboltban), és már indultam is.

A szálló előtt találkoztunk Évával és családjával, akik autóval voltak, valamint hívtunk egy taxit, és így a tízfős kis csapatunk kényelmesen nekivágott az útnak. Először arra autóztunk, amerre mi gyalog felmásztunk a hegyre, és a kilátós fotókat csináltuk. Utána le is ereszkedtünk a hegyecskéről, és a kikötőbe értünk, de ez a városhoz közelebbi része, nem az, ahol a mólón sétáltunk. Ez a bejárat:

Ez pedig a pénztár épülete a "várócsarnokkal":

Miután Balázs (a Farkasok Fejedelme) félig arabul, félig angolul felbérelte Ibrahimot egy estig tartó csónaktúrára, végre tengerre szállhattunk!

Némi kezdeti nehézségek után (nem indult a motor, cserélni kellett az akksit, és csak reménykedtünk, hogy a visszafelé útra is elegendő lesz az üzemanyag) végre kiértünk a nyílt tengerre, és hasítottuk a habokat. Közben olyan hajókat hagytunk el, hogy Piszkos Fred is elégedetten csettintett volna. Úgy 20 perc elteltével megérkeztünk egy tökéletesen elhagyatott kis szigetre, ahol a civilizációt csupán a legfőképp műanyag palackokból álló szeméthalmaz jelezte. Itt az abayák takarásában ki-ki fürdőruhát öltött (én nem, ugye...), és máris a vízben lubickoltunk! (Én a piros pólóban.)

A levegő hőmérséklete 32-33 fok, a vízé 30-31, és nagyon sós volt. Megvallom, időnként arra gondoltam, hogy Ti közben idehaza a november végi zimankóban, nagykabátban küzditek hazafelé magatokat a pénteki csúcsforgalomban, amely a karácsony közeledtével még kaotikusabb, mint egyébként. Remélem, megbocsátjátok, hogy ez azért nem tudta teljesen elvenni a jókedvemet. Ha irigység támadna a szívetekben, jusson eszetekbe: "Oly sokáig voltunk lent, nem is tudjuk, milyen fent." (Hobo)

Kati úszóleckét adott nekem. Lebegni sikerült is a vízben, de hogy, hogy nem, állandóan az orromba ment a nagyon sós víz. Nem tudom, valaha fogok-e úszni. De azért nagyon jól éreztem magam. Láttam kis rákokat, amelyek a parton ásták a lakóhelyül szolgáló lyukakat, és láttunk rengeteg madarat, akikkel osztoztunk a szigeten.

Ezek a madarak igen csodálkoztak, hogy embert látnak a vízben. Többször felröppentek, hitetlenkedve néztek ránk, és gondolták: "Ember a vízben? Besz@rok!'" És úgy is tettek:) Szerencsére, nem találtak el minket egyszer sem.

Az önreklám részeként egy novemberi csendéletet osztanék meg veletek, a Fehérlábú nő a tengerparton másodmagával címmel (a pirospólós korszak első darabja ez).

Naplementekor indultunk haza (Kati remek fényképet csinált róla, de juszt se osztom meg veletek, nehogy rámondjátok, hogy giccses). Otthon, miközben a sós homokot próbáltam kimosni a sortomból, két dolog járt a fejemben. Az egyik, hogy ahhoz képest, hogy nem szeretem a meleg éghajlatot és a strandokat, mégis én vagyok itt, és nem azok, akik viszont a téli sötétséget nem bírják. Szóval, az élet nem mindig igazságos, de én megpróbálok alkalmazkodni.

A másik gondolatom az volt, hogy az abayás fürdőzésre még várnotok kell:)

Na jó, mégis megmutatom Kati naplementés képét: