Bevezetés

Mindennek a tenger az oka. Vagyis az, hogy nekünk nincs. Ezért nagyon vágyunk rá. Bárhová megyünk, azt keressük.

Most is.

Kellemes napnak indult, lassú reggeli tetvészkedéssel (ebben otthon nagyon ritkán van részem, évente kétszer talán, pedig ez minden létezés egyedüli értelme, szerintem, ahogy ébredés után lassan a világra eszmélsz, ahogy a szemed hamarabb észleli a környezeted tárgyait, mint ahogy az agyad reagál rá, ahogy egymás után eszmélsz minden kis izmodra és csontodra, ahogy megpróbálod ezeket összehangolt mozgásba szervezni, ahogy ráérősen kortyolgatod a teádat, illatos párájával kezdve, első, forró kortyaival folytatva).

Kellemes napként folytatódott: látogatóim érkeztek, megnéztük az újonnan vett nyomtatót, beszélgettünk, szőttük a szót.

Bonyodalom

Kolléganőm szólt, hogy pénzt kéne váltani, de nem találták az egyetlen olyan bankot a városban, ahol dollárt váltanának riálra. A nyomtatóvásárlás után nekem is szükségem volt némi készpénzre.

Kibontakozás

Emlékeztem nagyjából, hol volt a bank, ahol első nap sikerült pénzt váltani. Meg is találtam a neten, és kiderült, hogy - sose fogjátok elhinni -: a Rashid Mall közelében van! Úgy látszik, ebben a városban ez a bevásárlóközpont az origó. Jobb lesz, ha belenyugszom, hogy bármilyen programot szeretnék is, az innen fog kiindulni.

Elhatároztuk, hogy ötkor a hallban találkozunk, eltaxizunk a Rashid Mallhoz, beváltjuk a pénzt, és lesétálunk a  Cornish Parkba, a tengerhez. A Google a barátunk, a térképen megnézve ez egy kiépített parknak tűnt, meg is jegyeztem, hogy a banktól egyre nyugatra tartva érhetünk oda.

Az öt órás indulás kicsit csúszott, de ennek csak később lett jelentősége. Ez egyébként azért tűnik ideális időpontnak a kimozdulásra, mert megfigyeltük, hogy naplemente előtt, 5 és 6 óra között kellemes szellő fújdogál, a hőmérséklet is alacsonyabb(nak tűnik), és elviselhetőbb a kintlét a szokásos talpig-fekete felszerelésünkben.

Szeretnétek, ha felpörgetném kicsit? Hát jó, bár ez nem az írói szándék, hanem a történelmi hűség miatt fog bekövetkezni.

Kimentünk a főútra, ahol sok taxis szokott ácsorogni. Ezeknek egy része jelzés nélküli "magán"- (van itt ennek a szónak bármi jelentése?)taxi. Az első napon már óvtak minket attól, hogy ilyenbe beüljünk, nehogy a jemeni határig meg se álljanak velünk, és eladjanak a szomáliai kalózoknak:)

Épp begördült egy hivatalos taxi, szokásos alkudozás, tíz riálért (=650 magyar forint) elvisznek négyünket a Rashid Mallhoz. Az alkudozásnak sok értelmét nem látom, mert mindig ennyiért szoktak vinni. De az élvezetek oltárán is áldozni kell, ugyebár: https://www.youtube.com/watch?v=KNE6fq2dK5Y

Elindulunk, de nem sokáig száguldunk, mert előttünk egy rendőrautó piros-kék fényei villognak. Mind a négyen kétségbeesve kiáltjuk: Police/Poizei/Rendőrség! (ki-ki vérmérséklete szerint). Vezetőnk csak mosolyog. Közelebb érve látjuk, hogy két autó koccant össze. Sofőrünk (mivel nem beszél angolul) nemzetközi kézjellel hozza tudomásunkra, mi a véleménye az arab sofőrökről:Amíg ezzel foglalatoskodik, sikerül a bal hátsó kerekét odaverni az eléggé magas útpadkához. Én nem vezetek, de még nekem is feltűnik az a fura hang, ami ezután kábé két kilométeren keresztül kíséri az utunkat. Defekt! (Közben egy autó platóján két gyönyörű kutyát láttam, de az események pörgése miatt ezt nincs időm lereagálni. Pedig érdekes, mert amióta eljöttem otthonról, ez az első alkalom, hogy kutyát látok, az iszlám ugyanis nem tartja sokra az ebeket.)

Persze, szólunk a sofőrnek, aki magabiztosan mosolyog, újra az arab sofőröket említi. De közben már a felnin hajtunk, és minden valószínűség szerint szántjuk az úttestet. Nem beszélve az ezzel járó hanghatásokról. Emberünk a legnagyobb lelki nyugalommal behajt jobbra a boxutcába, kerékcserére. Ő kipattan, a szerelők odaugranak a bal hátsóhoz, máris érezzük a kocsiban ülve, ahogy emelkedünk (+az adrenalin bennünk, hiába, az autóversenyzés extrém sport). Elektromos csavarhúzó hangja, kerék le, kerék föl, csavar meghúz, volt már, hogy a McLarennél ez lassabban ment:) És már robogunk is tovább a célállomás felé. Tíz riálért ennyi élményt nem is vártunk volna.

A bankot magabiztosan megtalálom, eddig jó. Közben a müezzin kiabál, ez rossz hír. De mégsem: az ajtóban ül egy ember, aki mosolyogva beenged bennünket. Az élet királyainak érezzük magunkat! Na, ez az, ami sose tart sokáig a mi szintünkön:(

Szokás szerint Dénest küldjük előre, mint férfiembert. Előző alkalommal itt 10 perc alatt négyen váltottunk pénzt, Dénesnek adtak valami kis papírt, amire ráírtuk az útlevélszámot, meg a beváltani kívánt összeget, és kész. De nincs két egyforma eset, mint tudjuk az orvostudományból. Talán emberünk morcosabb, mert már imádkozni szeretne, talán új fiú, és bizonyítani akar, mindenesetre elkezdi Dénest kérdezgetni. Amíg csak az a problémája, melyik országból jöttünk (fogalma sincs, szeretné, ha olaszok lennénk, mert arról már hallott, de mi ragaszkodunk a magyarságunkhoz, valami érthetetlen oknál fogva), él bennünk a remény. De amikor megtudja, hogy Dénes nem dolgozik Szaúd-Arábiában, hanem a felesége lesz a munkavállaló, na ez már számára kábé olyan, mint ha azt mondtuk volna, hogy a borg vagyunk, és asszimilálni fogjuk őket. Ha lenne szenteltvíz a muszlimoknál, valószínűleg egy vödörrel öntene ránk. Eltelik vagy fél óra, míg aztán mi is felvesszük a ritmust, Dénes közli, hogy tízezer riál a nyugdíja, és mind a feleségei vagyunk, csak van egy édes felesége, meg egy pár mostoha. Ez valamiért megnyugtatja őket, és végre, kapunk egy plasztikkártyát, amivel végrehajtható a pénzváltás. Intermezzo2: közben egy fiúcska imaszőnyegeket terít le a sarokban. Kezdem kényelmetlenül érezni magam, mint amikor valaki túl sokáig marad vendégségben (v.ö.: Milne: Micimackó: Micimackó beszorul)

Én közben fifikás partizánakcióba kezdek, egyből a pénzváltó ablakhoz pattanok. A csel már-már sikerülni látszik: megkapom az ismerős papírt, kitöltöm, beadom a dollárt, a papírt, az útlevelet, de ekkor az isteni gondviselés közbeavatkozik, és a Dénessel éppen végző burnuszos úrhoz küldenek. Felveszem az együgyű ártatlanság mosolyát, de sajnos, a hijab alatt ebből semmi nem látszik, egyedül kék szemeim világítanak, és a rozsdaszínű útlevél a kezemben. A lélekben már imádkozó úriember egy kegyes mozdulattal elhajt, és Dénesre mutat. És tényleg, végül az ő nevén váltjuk be valamennyiünk pénzét.

Mindez nagyjából 60 percet vett igénybe. Ami csak azért baj, mert közben besötétedett, és fogalmunk sem volt, merre kell indulni a tengerparthoz. Abból indultunk ki, hogy az imaszőnyegeket kelet-nyugati irányban tették le, és az imádkozók feje keletre volt. De vagy a mi irányérzékünkkel nem stimmel valami, vagy ők véletlenül rossz felé imádkoztak, minden esetre, egy ideig rossz irányba vezetem a társaságot. Szerencsére, nem ragaszkodom a téveszméimhez, így megtaláljuk a helyes irányt, és egy darabig haladunk is a célunk felé. Amikor elbizonytalanodunk, útbaigazítást kérünk.

És megint a börleszk: úttalan utakon, utcai világítás nélkül haladunk, magunk sem tudjuk, merre. De nekünk a tenger KELL! "Jobbra menjünk, ott látok fényeket!" "Balra, ott van valami sötét, az biztos a tenger!" "Szerintem jobbra van, ez olyan parkos rész, nem?" "Vigyázz, itt valami gödör van, bele ne lépj!" "A franc, nem látok semmit!" "Menjünk még?" "Hát persze, azért jöttünk, nem?"

Végül találunk még egy bevásárlóközpontot, a Kadi Mallt, és tengerszagot érzünk, meg valami sötét tömeget látunk a töredezett betonplatón túl. Érthetetlen, hogy egy városban, amelynek hosszanti oldalán végig ott húzódik a tenger, mennyire nem törődnek ezzel. Persze, van, aki itt piknikezik a sötétben: látjuk, ahogy hasalnak a betonon páran, és vízipipát szívnak, de nem merjük tüzetesebben szemügyre venni őket. Elmegyünk a végső határig (ezt gondosan jelzik a korlátok), és tényleg: alattunk ott a víz. A hullámokon lágyan ringatóznak a belehajigált mindenféle szemetek.

Boldogságunk még nem teljes: megtaláltuk a tengert, de nem férünk a közelébe! Mi legyen a következő lépés? Az ott mintha egy móló lenne! A hangszórópálmát (nem tévedés: magas pálmafa, a levelei tövében a még éretlen kis hangszórók bújnak meg:p) megkerülve tényleg megtaláljuk a móló bejáratát. És elkezdünk befelé sétálni, egyenesen a végzetünk felé.

Tetőpont

Persze, akkor még mit sem sejtve andalogtunk a mólón. Mondjuk, sok értelme nem volt: jobbra magas kőrakás, nyilván a hullámverés elleni védelmül, balra rozsdás halászhajók, és olyan büdös szemeteszsákok, hogy helyenként hálát adunk az égnek, hogy rajtunk a hijab és a kendő is. De mi a céltudatos, végsőkig kitartó, kemény magyar emberek vagyunk, hát elgyalogolunk a móló végéig, ami azért kábé 800 méter biztos megvan, ha nem több. A vízhez persze egy centivel sem kerültünk közelebb. Így megfordulunk, és elkezdjük a visszafelé utat. Ekkor két fénypontot látunk közeledni a móló elejétől. "Hát ez meg hogy jött be ide?", morfondírozunk, hiszen autók elől le volt zárva a móló. A fény egyre inkább zavar minket, ezért Dénes kifakad: "Kapcsold már ki azt a reflektort, fiam!". Nem hiszünk a szemünknek: a reflektorok eltűnnek. Nem mondom, hogy cseppet sem borzongunk a 30 fokban, mert úgysem hinnétek nekünk. Főleg, ha hozzáteszem, hogy most fényszóró nélkül, de az autó tovább halad felénk. Már egészen közel van, fényszóró újra bekapcs: egy rendőrautó!

Jóestétkívánokszemélyiigazolványtútleveltjogosítványtkérjükellenőrzésrefelmutatni. Gondolom, ilyesmit mondhat a rendőr arabul. Azért visszakérdezünk: "Passport?" Válasz: "Arab?" Mondjuk: "No." Ezzel eléggé leszűkítjük a társalgás lehetséges cseleit. Hármunknak van csak útlevelünk a táskánkban. Egyenként odaadogatjuk. Mindenkitől megkérdezi a nevét. Én vagyok a harmadik. Mikor közlöm a teljes nevemet, már csak int. A negyediket már nem is kérdezi. Áldom őseimet. Még próbálkozik: "Why are you here?" Vagy valami hasonlót következtetünk ki. "We took a walk." (Sétáltunk.) Na, ez sok volt már neki is. Ez annyira szokatlan, hogy nem igen jut szóhoz, csak egy legyintéssel bocsát el minket. Békésen kisétálunk a mólóról, a bevásárlóközpont előtt fogunk egy taxit, és olyan fáradtan érünk haza, hogy még a blogbejegyzés megírását is másnapra halasztom.

Megoldás

Mielőtt elindultunk, Ági emailben figyelmeztetett bennünket: készüljünk a kultúrsokkra. Ezzel a mondattal nem sok mindent tudtam kezdeni akkor. Hogy készüljek fel valamire, amit nem ismerek?

Ma már azt hiszem, a mondat rendben volt, de a címzettet Ági eltévesztette: valójában a a helyi lakosokat kellett volna figyelmeztetnie: "Vigyázat! Jönnek a magyarok! Olyan fura szokásaik vannak, amikhez a végletekig ragaszkodnak, hogy jobb lesz, ha felkészültök!"

Lelki szemeim előtt megjelenik a helyi sajtó vezető cikke: "Szokatlan jelenségre figyeltek fel Jazan békés polgárai. A mindeddig álmos hétköznap délutánokon egy fehér férfi, változó számú feleségeivel a város különböző pontjain tűnik fel, és ami a legnagyobb rejtély: GYALOG! Mit csinálhatnak ezek az emberek? Mi lehet a céljuk a gyaloglással? Várjuk olvasóink megfigyeléseit és ötleteit a témával kapcsolatban. Fényképes bizonyítékokat 'Itt bukkantak fel a titokzatos gyaloglók' emailcímre várjuk a szerkesztőségbe."

Ui: Fénykép nincs, nagyon sötét volt:(