Akkor kicsit a hétköznapokról.

Ez itt a tanári szobánk, óriási asztalokkal, kényelmesnek látszó székekkel (alólam folyton ki akar csúszni, egyszer le is huppantam a földre), és az elmaradhatatlan légkondival a háttérben:

Az egyetemen egyelőre feltérképeztük a hallgatók angoltudását. Ez nem túl kecsegtető. A kiejtésük csak a probléma egyik kilógó cérnaszála: nyilván, akik eddig tanították őket, maguk is különböző indiai és egyéb akcentussal beszéltek, és az araboknak is megvan a maguk "Hunglish'-a. A legnehezebb pont az írás. Meg kellett tanulniuk a latin ábécét, meg kellett tanulniuk balról jobbra írni, és a szavakat tagolni. Erre volt fél-egy évük. Szerintem ehhez viszonyítva nem állnak túl rosszul. De kegyetlen nehéz lesz fogalmazást tanítani ilyen háttérrel. Tegnap a klasszikus keleti történetet vittem be nekik, amikor az ember - meglátván a Halált a városban - lóhalálában nyargal minél messzebbre. Igen ám, de amikor három nap után a távoli Bagdadba érkezik, a város piacán éppen szembetalálkozik a Halállal. Utoljára még feltesz neki egy kérdést: "Miért voltál annyira meglepve, amikor három napja X városban találkoztunk?" A Halál így felel: "Azon csodálkoztam, hogyan fogsz ideérni Bagdadba ilyen rövid idő alatt, hiszen itt kellett találkoznunk.". A sztori nagyon tetszett nekik, és a négy csoportból az egyikben az egyik hallgató megfejtette az üzenetet is: nem menekülhetsz el a sorsod elől.

Találtunk közös kulturális platformot is: az Ezeregyéjszaka meséit. Rákérdeztem, és ismerik, egy-egy történetet olvastak is. Én pedig elmeséltem nekik a kerettörténetet, valamint azt, hogy gyerekkoromban ez az egyik kedvenc mesegyűjteményem volt. Azt hiszem, meg fogjuk érteni egymást...:)

Természetesen belefutottam a helyi "troublemaker"-be (bajkeverő, fekete bárány) is. Az írásbeli vizsgán akadt össze a tekintetünk, amikor a leányzó megpróbálta a körülötte ülőktől összeszedni a kettesre valót. Ránéztem, és mosolyogva megráztam a fejem. Ő szégyenlős mosollyal visszanézett. Persze, ahogy elvettem a tekintetemet, újra a nyakát tekergette. Én megint odanéztem. És ez ismétlődött sokszor. Másnap a folyosón már a barátnőivel jött, és hangosan, mosolyogva köszönt rám. Ettől azonnal otthon éreztem magam. Megveregettem a vállam: nem csak kamasz fiúkkal működik ez az érzékem, hogyan kell leszerelnem őket anélkül, hogy frusztrálva éreznék magukat, hanem úgy tűnik, a fiatal felnőtt lányokkal is.

Egy kis szociológiai háttér: a lányok zöme 20 év körül van. Nem tudom, igaz-e, de azt hallottam valamelyik régebben itt tanító kollégámtól, hogy nem nagyon tudják a születésnapjukat meg az életkorukat, mert itt ez nem annyira lényeges információ. Az viszont érdekes, hogy nagyon sok a házas közöttük, és sokan már egy-két gyereket is szültek, vagy éppen babát várnak. Megkérdeztem, mit szólnak a férjeik, hogy ők egyetemre járnak a gyerekek mellett. Mivel a szókincsük elég szűk, az általam ajánlott válaszokból azt választották, hogy a férjek büszkék, amiért okos, tanult feleségük lesz. Arra a kérdésre azonban, hogy ki szeretne majd dolgozni, ha elvégezte az egyetemet, csak egy-két lány mondott igent. Ketten is mondták viszont, hogy angolt szeretnének majd tanítani.

A padokban azok ülnek elöl, akik dolgozni akarnak az órán. Hátul ülnek azok, akik csak bejárnak egymással beszélgetni. Ékszereket nem nagyon hordanak a lányok, de megfigyeltem, hogy a hátsó sorokban ülőknek nagyon drága aranyóra díszíti a csuklóját... Nekik általában nincs könyvük, vagy füzetük, tolluk, vagy egyik sem...

Néhány idegesítő szokásról. Egyrészt, nagyon sokat késnek. Ezt már elkezdtem minimalizálni, eléggé együttműködőknek bizonyultak. Másrészt állandóan benyitogatnak a terembe, majd anélkül, hogy szólnának, kimennek, de az ajtót nyitva hagyják. Gyakorlatilag az órámból 5 percet biztos ajtócsukogatással töltök (nem egyfolytában, hanem összesítve). A késők eleinte csak bevonultak a terembe, engem félrelökve az útból. Már köszönnek, és elnézést kérnek a késésért. Sajnos, a sorban való beelőzés, az előttük álló félretaszítása itt teljesen bevett viselkedési forma. Azért nem írok tülekedést, mert nincsenek sokan, és ez nem a tömegben történik, hanem bárhol, akkor is, ha csak két vagy három ember van.

Mondok jót is: nagyon tisztelettudóan beszélnek velünk, ha mondok/kérek valamit, a válasz "Yes, teacher". Nem vettem még észre, hogy a szemükkel meg akarnának ölni, de lehet, hogy még kevés időt töltöttem velük:)

Na, de ami ma történt!!! Délben az iroda felé ballagtunk, amikor irdatlan sikoltozásra lettünk figyelmesek. Ez eltartott percekig, a tanárok és a diákok is nagyon izgatottak lettek, és a földszinti aulát három emelet magasságban körbefutó körfolyosókról izgatottan bámultak lefelé. Mi elképzelni nem tudtuk, mi történt, és mit kell ilyenkor tenni. Aztán kérdésünkre egy régebben itt tanító kolléga rezignáltan közölte: "Ja, csak valamelyikük gonosz lelket látott." WTF? Ja, persze, évszám: 1436. Állítólag a héten már ez előfordult egyszer, és akkor pár diák az izgalomtól kimerülve és a gonosz lélektől való félelmében hazament, és otthon töltötte a nap hátralévő részét. A bombariadó szaúdi megfelelője. Nem akartam hinni a fülemnek, hogy ez egy egyetemen lehetséges! Majd utánajárok, addig hallgassátok meg Shakespeare Machbetjéből  A vészbanyák dalát, Szabó Lőrinc fordításában, Hobó előadásában: https://www.youtube.com/watch?v=X0GpGKIlgf0

Még két rendkívüli esemény történt. Az egyik az, hogy valakinek eszébe jutott kinyitni a tanári ablakát. Ez itt rendkívülinek számít, mert minden ablak el van fedve, be van fóliázva, és szigorúan csukva tartják. Akik január óta itt vannak, saját bevallásuk szerint most néztek ki először ezen az ablakon. És a látvány:

Tá-dám! Ott a tenger a háttérben!

Na jó, mondjuk erősen oldalra kell hajolni, na de Magyarországon mennyire kéne ahhoz oldalra hajolni, hogy az ablakodból tengert lássál? Na, ugye.

Jó, megmutatom azt is, hogy az autópályára is látni az ablakból:

Ezen hajtunk végig a taxival minden reggel, először úgy másfél kilométert elfelé, mert a jobboldali sávban jövünk befelé, és nincs hol visszafordulni, majd a fordító után ugyanazt a másfél kilométert visszafelé is meg kell tennünk. Mondjuk az itteni üzemanyagáraknál ez nem számít. Amúgy sem kilométer, hanem a szállított személyek után fizetünk.  Odanézzetek! Nem csak pálmák vannak ám, hanem lombos fák is!

És még egy kép ebből a nevezetes ablakból arról, hogy délután egy órakor hogyan gyülekeznek az autók és taxik, amelyek hazaviszik a jómunkásasszonyokat az egyetemről. A kapun kilépve szigorúan feketében, sokszor a szemük sem látszik. Ők ránk köszönnek, de fogalmunk sincs, kinek köszönünk vissza. Ma például beszálltunk a szokásos taxinkba, bent ült egy lefátyolozott hölgy, köszöntünk angolul. Pár pillanat hatásszünet, majd közölte, hogy 'I'm Rubina". Azaz, ő Rubina, az egyetemi koordinátorunk, vagyis főnökünk:) Sose jöttünk volna rá magunktól.

Két rendkívüli eseményt ígértem, íme a második: a taxiban kaptunk egy telefonhívást, hogy elkészültek a csekkjeink, végre kapunk pénzt, 30 nap elteltével! Persze, amikor felajánlottuk, hogy akkor most rögvest visszafordulunk a taxival az egyetemre, azért kisebb hezitálás után erről lebeszéltek, és mondták, hogy nekik inkább vasárnap lenne jó. (Igen, csütörtökön délben elkezd leállni az egyetem, és vasárnap reggel indulunk újra.)

Nem csak a balhüvelyk bizsergett, ezek szerint a bal tenyérnek is viszketnie kellett... Azt hiszem, életemben először várom azt, hogy vége legyen a hétvégének:)