Érzem, hogy nem hagyhatom cserben olvasóközönségemet:) Így hát elmesélem ma, milyen kalandunk esett a Farasan-szigeteken.
A Farasan-szigetekről először Balázstól hallottunk, aki búvárkodni szokott, és ódákat zengett e hely szépségéről. A többi "régi magyar" csatlakozott hozzá. Bennünk is felébredt a kíváncsiság, elsősorban Helmutkában, aki tizenegy életéve minden érdeklődésével vetődött Balázs, a vén tengeri medve és búvár rájákról, cápákról és egyéb veszélyes szörnyekről szóló történeteire.
Így hát hetek óta érlelgettük a tervet, és - Kata mint tapasztalt idegenvezető, magam pedig mint gyakorlott utazó és néhai utazásszervező - elkezdtünk utánanézni a lehetőségeknek. Az internetes és személyes források egybehangzottak: egy komppal tudunk átkelni a szigetekre, az átkelés ingyenes, de amint Rejtő regényeiben a kilépés, itt a visszajutás bizonytalan. Előfordul, hogy valaki átmegy a szigetre reggel, de a délután 3-kor visszainduló kompra nem fér fel, és kénytelen a szigeten éjszakázni. Gondoltuk, ez velünk nem fordulhat elő, és már hétfőn megvettük az oda-vissza szóló kompjegyünket. Illetve csak igényeltük, mert ez - a szaúdi király ajándékaként szeretett népének - ingyenes az iqamával rendelkező polgároknak.
Gulrez elszállított minket a hajóállomásra, megmutatta a női bejáratot (szigorúan el van különítve a férfiakétól), majd elhajtott a dolgára. Mi kézzel-lábbal elmagyaráztuk az ügyintézőnek, mit szeretnénk. Ezek a jelenetek mindig nagyon viccesek: 5 varjúnak öltözött nőszemély csapatban rátámad a kiszemelt áldozati férfiúra, és megpróbál valamilyen, neki homályosan ismerős nyelven valamit kicsikarni tőle, miközben egymás között egy felismerhetően eltérő nyelven csérognak. Az illető férfiú először megrémül, de aztán Allah kegyelmére bízván magát, bátorságra kap (reménykedik, hogy ha bele is hal, a mennyországban hurik serege várja majd). Ekkor erősen a szóvivő fekete asszonyra koncentrál, és ismerős szavakat próbál kiérteni a szóáradatból, pl. "on Saturday", "seven people". A maga egyértelmű, arab nyelvén válaszol, kérdéseket tesz fel, amire a fekete varjúsereg ráröppen, és mindenféle válaszokat ad: "Yes, OK. No, it is not good. How much?" Valahogy ezekről a párbeszédekről mindig Kosztolányi elbeszélése jut eszembe, amikor Esti Kornél a vonaton a bolgár kalauzzal beszélget. http://mek.oszk.hu/00700/00744/00744.htm#9
Az akció eredményeképpen kaptunk fejenként két darab nyomtatott papírt, rajta arab szöveggel. Felőlem akár patyolatcédula is lehetett, de elhittük, hogy kompjegy. Készségesen megmutatták még, hogy melyik az oda- és melyik a visszaútra szóló papír. Arra persze nem gondoltak, hogy a nevünket se tudjuk leolvasni a papírról:) Így aztán még ki is kellett betűzniük a keresztneveinket (szerencsére ez elegendő információ itt), kiosztani a papírokat és így mindenki eltette a maga jegyét.
Gulrez visszaérkezett értünk, de szó nélkül berohant a jegyirodába. A többiek csak néztek, mi baja ennek az embernek. Én poénból rávágtam, hogy szerintem ő is jegyet vesz a kompra, és eljön velünk. Na, le lettem hurrogva!!! De aztán a nyelvükre fagyott a hurrogás, amikor Gulrez a kérdésemre csak meglobogtatta a jegyét:)
Szép hetünk volt, vártuk a szombati kirándulást. Néha egy-egy kósza gondolat felröppent, hogy ha nem tudunk visszajönni, nagy bajban leszünk, mert vasárnap reggel vizsgák kezdődnek, és ha nem érünk vissza, megnézhetjük magunkat. De ez nem tűnt hihetőnek, ennyi előrelátó gondoskodás után. Csütörtökön a fizetésünk elmaradása borzolta a kedélyeinket, és csak a közeli kirándulás nyújtott némi vigaszt.
Eljött a szombat. Hajnali ötre érkezett értünk Gulrez, hogy a 7-kor induló kompra időben itt legyünk. A fél hatos ima már a kikötőben ért minket. Reméltük, a komp kapitánya is az imádkozók között volt. Mi voltunk az elsők az állomáson, kicsit tanácstalanul ténferegtünk (Gulrez is imádkozni ment), majd lerogytunk. Azért mégiscsak korai ez az öt órás indulás... Na, nem ülhettünk sokáig. Feltűnt, hogy a nők egy másik padsorban gyülekeznek. És tényleg, az imáról visszaérkező férfiak elhessegettek bennünket, így áthúzódtunk a női szekcióba. Még egy fél órás várakozás, és a biztonsági vizsgálat következett: szó szerint, kézzel, áttapogattak bennünket:( Olyan váratlan és hihetetlen volt, hogy tiltatkozni se maradt időnk. Az elkülönített belépés után a várócsarnokban megint vegyesen voltunk, és amikor Dénest megkérdeztük a biztonsági vizsgálatról, ő azt mondta, csipogó detektorral vizsgálták őket. Ennyit a női egyenjogúságról:( Gulrez tőlünk ELSZIGETELŐDVE az autóban maradt.
Következett a behajózás, ahol volt női és férfi oldal megint. A változatosság kedvéért itt Dénest hajtották ki a riadt szemű és arcú asszonyok. Meg kell mondjam, a női oldalon az ülések és egyéb berendezési tárgyak is sokkal koszosabbak és kopottabbak voltak.
Másfél órás hajókázás után megérkeztünk a SZIGETEKre. A fő sziget gyakorlatilag egy kisváros, ahol az egyetemünknek is van egy kara. Lapos, holdbéli táj, nagyon szép partszakaszokkal. A fő látnivaló: a középkori arab település (Farasan Al Qassar Village), ahol sétálni lehet a homokkőből épült házak, kövezett sikátorok között:
Be lehetett menni az udvarokba és a házakba is:
Láttunk tevéket (pontosabban dromedárokat):
és kecskéket:
A szépen díszített kapu egy romos palota maradványaihoz tartozik, és a török korig nyúlik vissza a története.
Sajnos, itt a régi épületeknek és tárgyaknak nincs igazán becsülete. A Google Maps-en már szerepel Jizan mellett egy régészeti múzeum, de hosszas kutatás után rájöttünk, hogy most építik, és körülbelül a tereprendezésnél tartanak.
Ezzel a rommal szemben egy másik, szépen faragott kapu az Al Rifa-ai ház bejárata volt, előtte készült a csoportképünk:
A képet Katának köszönöm (sok egyéb, ebben a blogban felhasznált képével egyetemben), ő így önfeláldozóan lemaradt a fenti kordokumentumról:)
Ennyi kulturális programban nem volt részünk, mióta az országba betettük a lábunkat, és valljuk meg, elég is volt egy délelőttre. Már csak egy vágyunk volt (fél kettőre legkésőbb a kompkikötőben kellett lennünk): egy jót fürödni.
Így elindultunk elhagyatott (ELSZIGETELT:P) tengerpartot keresni. A keresztbe-kasul autókázás közben feltűnt, hogy a körforgalmak forgalomtól ELSZIGETELT középpontjában itt előszeretettel állítanak fel köztéri műalkotásokat. Sajnos, az időhiány és a kapkodás miatt most csak kettőt tudok bemutatni, de lesz majd egy poszt erről valamikor, megígérem.
Végül találtunk egy megfelelőnek látszó tengerparti szakaszt, az út mentén Gulrez leállította az autót, és mi megindultunk a víz felé, szinte futva:
Ledobtuk az abayát (előrelátóan a fürdőruhát már otthon felvettük), és irány a víz:
A fürdésről nincs képünk, mert mi a vízben voltunk, az igazhitű sofőrünk pedig tapintatosan félrevonult (ELSZIGETELŐDÖTT), hogy ne lássa a fehér nők (és férfiak) istenkáromló szokását. Egyrészt, néha belegondolok, hogy tényleg, mennyire fura lehet nekik ez, hogy mi ripsz-ropsz fürdőruhára vetkőzünk. Másrészt annyira nem esek kétségbe, mert Gulrez indiai, és ott azért nem ennyire szélsőséges a helyzet.
A fürdés után irány a komp. Negyed kettőkor ott voltunk, szuper! Gulrez az autóval az autós sorba (negyedik volt), mi pedig az utasok sorába csatlakoztunk. A szokásos eljárások után felültünk a kompra, a vidékiek naivitásával megint sikerült a férfisorba ülnünk először (ott minden tisztább volt), de visszahessentettek bennünket. Azért is középre ültünk, nehogymá! Ezt tűrték:)
A komp három óra előtt öt perccel bekapcsolta a motorokat, amikor csörög a telefonom. Gulrezt nem engedték felszállni a hajóra, nem fért fel az autója! Dénes azonnal a hajó kapitányához fordult, aki mosolyogva, de határozottan elhajtotta. Bea és Ági odalent könyörögtek az irányítóknak, hogy kicsit tömörítsék az autókat, és akkor még felfér a taxink. Sajnos, ez már túl későnek bizonyult. Gulrez ELSZIGETELŐDÖTT!! Nélküle indultunk haza. Önzetlen módon azon háborogtunk, hogy merik ezt megtenni vele, és nyilván az az oka, hogy nem szaúdi, így itt minimum másod- (de inkább harmad)rendű állampolgárnak számít, diploma és nyelvtudás ellenére. Ekkor ugye még a fizetésünket se kaptuk meg, és együtt ez a két dolog eléggé szalonképtelen kijelentésekre ragadtatott engem mindenképp (de a többiek se maradtak le sokkal:P) Teljesen fel voltunk háborodva, és így, háborogva próbáltunk a kikötőből hazakeveredni érkezés után. Mit mondjak, csak nagyon koszos taxiba tudtunk beülni, és két csoportra kellett oszlanunk. Gondoltuk, szegény Gulrez, hogy bosszankodhat, és vajon van-e pénze szállásra (mert minden utat utólag fizetünk neki, ezt is), meg mit szól a családja (a felesége mozdulni se tud nélküle, hiszen nincs, aki szállítsa). Önző módon azért az is megfordult a fejünkben, hogy a reggeli munkába menést nehéz lesz megoldani kulturáltan nélküle.
Másnap hajnalban sem engedték fel a kompra. Így az utcán fogtunk öten egy taxit, mind az öten hátra kellett üljünk az ötszemélyes autóban (ahol ugye a sofőr az egy, és az anyósülésnek üresen kell maradnia, oda csak férfi, illetve törvényes feleség ülhet). Majd hozzáragadtunk a koszhoz, ami az ülést borította. Ezt az utat megemlegetjük! Ági Kata ölében, Adri az én vesémben, Bea közénk nyomorítva.
Így jól felpaprikázva érkeztünk be az iskolába. Az előző napok eseményeire reagálva előző este írtam a felháborodott emailt. Így lett negyed tízre fizetésünk, és izgatott telefonhívások Majid úrtól, hogy akkor mindenki megkapta-e. Sajnos, Adri csak este 10-kor jutott a fizetéséhez, mert közben a bank internetszolgáltatása is leállt.
Gulrez csak a délutáni komppal tudott visszajönni. (Dénes szerint rabul ejtette őt a sziget szépsége, szó szerint.) Másnap, amikor kérdeztük, nagyon mérges volt-e, elmesélte, hogy először bosszankodott, aztán szóba elegyedett egy szaúdival, elmentek horgászni, megsütötték a halat, a szállodában aludt, és egy kicsit kikapcsolódott. A tanulságot tőle idézem:
"There are no bad things, only lessons."
(Rossz dolgok nem léteznek, csak megtanulandó leckék.)