Olvasom a szokásos újságokat itt is. A sok tüntetés, a belpolitikai adok-kapok (mostanában több adok) és az időjárás mellett tegnap a következő cikk akadt a szemembe:

http://444.hu/2014/12/14/ferfinak-oltozott-be-egy-szaudi-no-hogy-megnezhessen-egy-focimeccset-mindezert-letartoztattak/

Messze nem érzem feljogosítva magam, hogy a két nem közötti viszonyok iszlámban gyökerező kultúráját taglaljam, de úgy gondolom, eljött az ideje néhány apró észrevétel megtételének. Remélem, harcos feminista barátaim nem fognak megharagudni rám. Tényleg csak az észrevételeimet szeretném rögzíteni. Ezekből még nem mernék általános következtetéseket levonni.

A kérdést így szűkíteném le: hogy viszonyulnak itt hozzánk a szaúdi (és egyéb muzulmán) férfiak, illetve a korlátozott nyelvi kód keretein belül mit tudtam meg a tanítványaimtól ebben a kérdéskörben.

Már utazásunk előtt olvastam ezt-azt a kérdéskörről, és nem voltam nagyon nyugodt. Szó volt a nők elnyomásáról, a férfi családtagoknak való hihetetlen kiszolgáltatottságról, a jogfosztottságról, a nők tulajdonként kezeléséről. Arról, hogy nem vezethetnek autót, annál a nevetséges oknál fogva, hogy egy baleset esetén idegen férfiakkal (pl. rendőr) kellene szóba állniuk. Nem szavazhatnak (mondjuk, Szaúd-Arábiában - Sitkei Levente újságíró korábban már említett könyvét forrásul tekintve - nincsenek választások). És a kötelező abaya-hordást is az elnyomás egyik formájaként értelmeztem.

Az itteni első tapasztalat az volt, hogy boltokban a férfiakat előbb szolgálták ki.

Aztán kicsit akklimatizálódtunk, hordjuk a megfelelő viseletet, és néhány dolgot megfigyeltem.

Ha rajtam van a kendő (és főleg, ha az arcomat is eltakarom), mindenhol előbb szolgálnak ki, mint a férfiakat. Egy alkalmazott külön odavezet az eladóhoz/pénztároshoz/ügyintézőhöz.

Bár több helyen van "Female section" (női szekció), sok helyen már nincs, egy légtérben várakozunk a férfiakkal a bankban, a kórházban, a bevásárlóközpontokban, boltokban.

A nők néha nagyobb zavarba jönnek a mi fedetlen arcunktól pl. a női szekción belül, mint a férfiak bárhol  máshol.

Az utcán, ha csak kendő van rajtunk, a férfiak egy része lesüti a szemét, nem néz ránk. Kétszer volt olyan élményünk, hogy kérdezni szerettünk volna hivatalos embertől (eladótól, ügyintézőtől), de ő nem állt velünk szóba, elhessegetett bennünket. Ez a hessegetés amúgy is divat itt. Valójában engem, mint európai nőt nagyon sért, hogy csak úgy arrébb hessentenek, mint egy baromfit. Másfelől nézve viszont ezt csak azok csinálják, akik nagyon komolyan veszik a vallási előírásokat, és nem mernek hozzánk szólni.

Van pár olyan ismerős férfi (a sofőrünk, a banki ügyintézőnk, az egyetemen egy-két ügyintéző, akivel már többször akadt dolgunk), akik kifejezetten kedvesek, érdeklődőek, szívesen beszélgetnek velünk. Nagyon tisztelettudóak, nem bizalmaskodnak, és nagyon segítőkészek. Lehet, ha jobban tudnék arabul, ez utóbbit atyáskodásnak vélném, de jelen helyzetünkben kifejezetten szükségünk van a segítségre, és jólesik, hogy nem kell külön kérni minden alkalommal.

Az egyetem adminisztratív épületében, ahol sokszor kell ügyeket intéznünk, nagyon udvariasan és kedvesen mosolyogva köszönnek előre a férfiak. Van egy fiúcska, aki frissítőt és sütit hord az ügyintézőknek a szobákba, minket is mindig megkínál.

Az utcán, amikor csapatban vonulunk, ránk dudálnak az autókból. Az esetek 99,9%-ában sofőrnek ajánlkoznak, mert rendkívül szokatlan, hogy gyalogolunk. Időnként megkérdezik, honnan vagyunk. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy a "taxi" szó helyett a "sexy" szót hallottam, de lehet, hogy csak a fülem hordott félre:) Ez sem nekem szólt, hanem a szőke kolléganőmnek, aki mindig a legnagyobb feltűnést kelti közülünk:)

Az többször előfordult, hogy szaúdi nők félrelökdösnek (vagy megpróbálnak) boltban, kórházban. Olyan is volt többször, hogy az utcán ránk szóltak: "What's this?" Nyilván az angol tudásuk eléggé korlátozott, de a rosszallásukat próbálták kifejezni amiatt, hogy nem voltunk teljesen letakarva (pontosabban volt, akinek a kendő sem volt a fején az utcán).

Az iskolában - ahogy már említettem - a lányok jelentős része 20 éves korára férjezett, és gyereke(i) is van(nak). Tegnap és ma szóbeli vizsgák voltak, ahol tetszőleges témáról tarthattak kiselőadást pár percben. A legtöbben a családjukat mutatták be. Kivétel nélkül mindegyik nagy szeretettel és rajongással beszélt a családjáról. Elcsodálkoztam, hogy vannak közülük (20-22 évesen), akik férjnél vannak, gyereket nevelnek, egyetemre járnak és van valami hobbijuk vagy vállalkozásuk is (esküvőszervező, divattervező, grafikus). Amikor megkérdeztem, mit szól a férjük mindehhez, azt válaszolták, hogy örül, hogy boldoggá tudja tenni a feleségét, és büszke a feleségére. Nyilván van ennek valami "Babaház" (Ibsen) hangulata, és én biztos, hogy nem tudnám elviselni.

Ahogy mondtam, nem szeretnék következtetéseket levonni. Nyilván, rendszer szinten nem értek egyet az elnyomás semmilyen formájával, de azok a nők, akikkel beszéltem, boldogok (legalábbis egyelőre, nagyon fiatalok még), jól érzik magukat. Az is igaz, hogy amikor engem kérdeznek a családi állapotomról, és mondom, hogy nincs férjem, se gyerekem, néhányan mindig helyeselnek, és mondják, hogy ők is így szeretnének élni.

Ezek az első hat hét benyomásai. Később nyilván árnyaltabb képet tudok festeni erről a kérdésről (is).

Végezetül egy apróság, amit nem bírok megállni mosolygás nélkül: itt minden idegen férfi "sister"-ként (nővérem) szólít meg bennünket. Túl azon, hogy öcsém is mindig így szólít, a Brian élete című film ugrik be. Nézzétek meg az egész filmet az ünnepek alatt, hogy kapjatok egy kicsit a fílingből, de egy apró kiemelt részlet:

https://www.youtube.com/watch?v=sFBOQzSk14c

Ma egy könnyed, pár perc alatt elvégezhető gyakorlatot ajánlok nektek, tekintettel elsősorban azokra, akiket lefoglal a karácsonyi készülődés és advent 3. vasárnapja, másodsorban azokra is, akik kevésbé szeretnek olvasni, de a képeket szívesen elnézegetik. (Ezt önironikusan mondom, a legutóbbi posztnál kissé megszaladt a kezem, és hosszúra nyúlt a bejegyzés.)

A "Kis színes" rovat első rövidhíre: itt nem sokat adnak a környezetvédelemre, és köbkilométerszámra használják a csomagolóanyagot. Ha csak egy darab citromot veszel, akkor is ragaszkodnak a külön zacskóhoz. Íme egy kép a legutóbbi bevásárlásomról: az élelmiszerhalmaz, és mellette a zacskóhalmaz:

Csendélet, bevásárlás után (azoknak különösen, akik aggódnak, hogy mit eszem itt):

Így utazunk mi. A taxisunk szervizbe vitte a nyolcszemélyes Fordját, és most egy ötszemélyes KIA-val szállít minket. Elvileg nő nem utazhat a sofőr mellett (kivéve a családtagot), de mi már családtagnak számítjuk Gulrezt, az indiai fiatalembert, így Kati az anyósülésen utazik. Ő készítette a fotót, ahogy mi négyen hátul próbálunk jó képet vágni a dologhoz. (A kendő folyton lecsúszik a fejemről, ha nem teszem alá a kis pamutsapkát.)

Egy hétköznapi pillanatkép a tanáriból:

Munka után - régi magyar hagyomány - be kell dobni valamit a kollégákkal. Ez itt gyümölcslé és turmix formájában valósul meg (szerintem otthon is sok család sorsa másképp alakult volna, ha a felesek helyett ezt lehetett volna csak kapni). Mi ehhez a két indiai fiúhoz járunk, nem csak azért, mert tényleg isteni italokat kevernek (kedvencem az avokádó-mangó dzsúz), hanem azért is, mert elég tűrhetően beszélnek angolul, lehet velük pár szót váltani. Ja, és kedvezményt kapunk, mint egyetemi tanárok:) A pulton a legutóbbi, szivárványszínű italkompozíciónk, a pult mögött a két fiú, mögöttük a falon az árjegyzék (bizony, az a piros nem valami faliszőnyeg!).

Tekintettel az időjárásra, ti azért valami meleget vagy melegítőt keverjetek magatoknak:)

Utóirat: nagyon vacak a net az utóbbi napokban, így történhetett, hogy a kiállításmegnyitós-hercegnős-díszvacsorás posztot csak ma kaptátok meg, pedig meg voltam győződve, hogy már csütörtökön olvashattátok. Így ma két adagot kaptok, remélem, ezért nem haragszik meg senki:)

Aki ma pedagógus Magyarországon, tudja, miről beszélek. Amikor visszafelé kell igazolni a munkával telt évek érvényességét.

De itt most nem erről lesz szó, csak metaforikusan: még november 29-én történt az esemény, és ha az életemről kellene portfóliót készítenem, ezt biztosan bevenném.

Úgy kezdődött, hogy kaptunk egy szűkszavú meghívót kiállításmegnyitóra. A címe sokat nem mondott nekem: Szemtanú és mártír. Helyszín az egyetem új központi épülete. Gondoltam, valami unalmas megemlékezés lesz valami fontos emberről. Azért mégis úgy gondoltuk, el kell fogadnunk a meghívást, legalább betesszük a lábunkat az épülőfélben lévő, hiper 21. századi épületbe is.

Természetesen, a férfiak számára már csütörtökön megvolt a megnyitó. Ebben az országban nem csak annyi a különbség, hogy az ő személyi számuk egyessel kezdődik... (A delfinek helyezéséről nem tudok semmit:P)

Szombat délután 4 körül belebújtunk az abayánkba (túlságosan nem öltöztem alá, ha értitek, mire gondolok), és a szállóhoz jött értünk a busz. Azzal kimentünk a compoundra, összegyűjteni a többi magyar kolléganőt, majd az egyetemre hajtottunk. Itt némi tanácstalankodás után kiderült, pontosan hova, melyik bejárathoz kell mennünk. A főépület csarnokában már vártak minket, de ennél részletesebb tervvel nem rendelkeztek. Kivezettek egy kijáraton, a másikon be, de ugyanoda jutottunk, egy szobában leültettek, de rögtön mondták, hogy menjünk tovább. Szóval, ez is alaposan elő volt készítve:P A szervezők és más vendégek már abaya nélkül, különböző ruhakölteményekben lejtettek le s fel. Volt ott blézer-nadrág kombó, kisestélyi, koktélruha, egyszerű szoknya-blúz. Csak mi, magyarok feszítettünk abayában, közülünk is az újonnan érkezettek. Én kifejezetten bajban lettem volna, ha kötelező lett volna levenni:)

Itt a helyszín, ahol tévelyegtünk, illetve vonultunk a vörös szőnyegen (nem hiszem ugyan,hogy a Jónő blog összeállítást közölne az általunk viselt ruhakölteményekről, de legalább a hasra esésünkről se tudnak beszámolni:P)

Az épületen fényfestés látható, és a jelenlegi szaúdi király portréja a fő téma. A vonulók közül a szőke hajúak biztosan magyarok, más nemzetiségű fehér nő tudomásunk szerint jelenleg nincs a városban.

Betereltek minket a poszterek  és posztamensek közé. Kaptunk egy-egy óriás ajándékzacskót (tudjátok, azokat a színes, áttetsző függönyanyagból varrt zsákocskákat, csak kb. 30x40 cm-es méretben), és kiderült, hogy a  kendőket és abayákat lehet abba tenni.

Volt még némi toporgás, ami közben megtudtuk, hogy  a szaúdi uralkodócsaládból érkezik néhány hercegnő, ők lesznek a díszvendégek. Sorfalba állítottak minket, majd átszervezték, majd megint másként. Végül egyes sorban álltunk, hosszan a kiállítófal előtt kígyózva.

És egyszer csak érkezett öt nagyon elegáns hölgy, és jöttek szépen végig a sorfalon, és mindenkivel kezet fogtak. Te jó ég! Rögtön eszembe jutott Mr Bean, amikor a királynő érkezését várják a szállóban. https://www.youtube.com/watch?v=XlDAcRdiI4A Mit kell mondani egy ilyen helyzetben? Ráadásul a magyarok közül én álltam elsőként. Na, mindegy, megérkeztek, kezet fogtunk, mondtam, hogy "Pleased to meet you." Ők pedig megkérdezték, honnan vagyunk. Minden egyszerűen ment. A kézfogás után ők is levették az abayát. Nagyon elegánsan voltak öltözve, szinten abaya-szabású ruhában, de nagyon visszafogott pasztell színekben, a nyak körül és a mandzsettán körbefutó csillogó díszítéssel.

Ezek után lehetett végignézni a kiállítást. Képzeljétek, akkora megtiszteltetésben részesültünk, hogy minket, magyarokat az egyik hercegnő kalauzolt végig, angolul. Intelligens  volt, gyönyörűen beszélt angolul, és érdekes volt, amit mesélt. Így tudtuk meg, hogy a kiállítás Faisal szaúdi királynak állított emléket, aki a mi vezetőnk édesapja volt. A vezetőnk ismertetéséből egy nagy formátumú uralkodó, egy melegszívű ember és családapa, egy nyitott, intelligens, kíváncsi ember képe rajzolódott ki. A képekről is egy határozott, kellemes vonású, érdeklődő tekintetű férfi nézett ránk. 14 éves korában küldték először diplomáciai útra, Nagy-Britanniába. Nézzétek ezt a komoly, de érdeklődő tekintetet:

Tudjátok, hogy anglomán vagyok, de nem hallgathatom el: Londonban nagy lenézéssel fogadták az ifjú trónörököst. A franciák bezzeg komolyan vették! Így aztán a második angliai útján már megadták neki a kellő tiszteletet.

Lehet, hogy csak egy unalmas, pár képet és posztert tartalmazó tárlat lett volna, de ezzel a vezetéssel nagyon élvezetessé vált. Egy pici, személyes megjegyzés: emlékszem, hogy gyerekkoromban, a híradóban gyakran szerepelt "Fejszál szaúd-arábiai király" neve. Nem untatnék senkit a részletekkel, a Wikipédián lehet olvasni róla magyarul: http://hu.wikipedia.org/wiki/Fejsz%C3%A1l_sza%C3%BAdi_kir%C3%A1ly vagy angolul: http://en.wikipedia.org/wiki/Faisal_of_Saudi_Arabia

Faisal 1975-ben, pont a 15. születésnapomon merénylet áldozata lett: az unokaöccse ölte meg, aki ellenezte a király haladó politikáját (valamint valószínűleg irigyelte a hatalmát). Ezért kapta a kiállítás a Szemtanú és mártír címet.

A tárlatvezetés után egy kis megemlékezésre került sor, ahol nagy meglepetésünkre - hiszen mindenütt azt olvastuk, hogy a zene és a tánc tiltott dolgok Szaúd-Arábiában - 6-10 éves lánykák tánccal szórakoztattak minket, miközben isteni kávét és gyümölcsturmixokat szolgáltak fel nekünk.

Sajnos, ez után kicsit elvetették a sulykot, ugyanis mintegy másfél órán át kellett arab nyelvű felolvasást hallgatnunk (valószínűleg egy doktori disszertáció Faisal király történelmi jelentőségéről), amiről SEMMIféle angol nyelvű tájékoztatást nem kaptunk. Egy ideig elszórakoztatott a hanglejtés, az előadó, de mivel egy kukkot sem értettünk, egy idő után unni kezdtük. Ráadásul a teremben úgy 15 Celsius fok lehetett (inside chill). Én vittem vágyölőt (gy.k. nylon térdharisnya), és fel is vettem, de a kardigánt a suliban felejtettem. Egy idő után kimentünk, és pár percig jól esett a kinti 34 fok:)

De minden szenvedésnek vége szakad egyszer, és következik a megérdemelt jutalom (ezt a közhelyszótárból másoltam:P).Díszvacsora várt bennünket, hatalmas tálak, csirke, bárány, marha, hal és tengeri herkentyűk, mogyorós rizs, zöldségek. Külön egy hatalmas gyümölcs-szobor, és két asztalnyi édesség. Inni szigorúan ásványvíz, gyümölcslé és kóla. Volt ének, zene és tánc is. Lolwah hercegnő is táncolt, méltóságteljesen és nagyon kecsesen. Nyilván őt nem volt szabad fényképezni, de a neten találtam róla egy arcképet:

Megtudtam, hogy ő a legjelentősebb az összes hercegnő közül, és komoly erőfeszítéseket tesz a nőtársai felemeléséért. http://www.nysun.com/foreign/princess-urges-saudi-women-be-allowed-to-drive/47412/

De inkább nézzétek a képeket. Bocsánat, de annyira éhesek voltunk, hogy csak a pusztítás után készítettük az első képet:)

Íme. a gyümölcsszobor, kétoldalt az édességek:

Édességek, még egyszer:

Az a jellem, aki most nem indul azonnal a hűtőszekrényéhez:P

Akkor kicsit a hétköznapokról.

Ez itt a tanári szobánk, óriási asztalokkal, kényelmesnek látszó székekkel (alólam folyton ki akar csúszni, egyszer le is huppantam a földre), és az elmaradhatatlan légkondival a háttérben:

Az egyetemen egyelőre feltérképeztük a hallgatók angoltudását. Ez nem túl kecsegtető. A kiejtésük csak a probléma egyik kilógó cérnaszála: nyilván, akik eddig tanították őket, maguk is különböző indiai és egyéb akcentussal beszéltek, és az araboknak is megvan a maguk "Hunglish'-a. A legnehezebb pont az írás. Meg kellett tanulniuk a latin ábécét, meg kellett tanulniuk balról jobbra írni, és a szavakat tagolni. Erre volt fél-egy évük. Szerintem ehhez viszonyítva nem állnak túl rosszul. De kegyetlen nehéz lesz fogalmazást tanítani ilyen háttérrel. Tegnap a klasszikus keleti történetet vittem be nekik, amikor az ember - meglátván a Halált a városban - lóhalálában nyargal minél messzebbre. Igen ám, de amikor három nap után a távoli Bagdadba érkezik, a város piacán éppen szembetalálkozik a Halállal. Utoljára még feltesz neki egy kérdést: "Miért voltál annyira meglepve, amikor három napja X városban találkoztunk?" A Halál így felel: "Azon csodálkoztam, hogyan fogsz ideérni Bagdadba ilyen rövid idő alatt, hiszen itt kellett találkoznunk.". A sztori nagyon tetszett nekik, és a négy csoportból az egyikben az egyik hallgató megfejtette az üzenetet is: nem menekülhetsz el a sorsod elől.

Találtunk közös kulturális platformot is: az Ezeregyéjszaka meséit. Rákérdeztem, és ismerik, egy-egy történetet olvastak is. Én pedig elmeséltem nekik a kerettörténetet, valamint azt, hogy gyerekkoromban ez az egyik kedvenc mesegyűjteményem volt. Azt hiszem, meg fogjuk érteni egymást...:)

Természetesen belefutottam a helyi "troublemaker"-be (bajkeverő, fekete bárány) is. Az írásbeli vizsgán akadt össze a tekintetünk, amikor a leányzó megpróbálta a körülötte ülőktől összeszedni a kettesre valót. Ránéztem, és mosolyogva megráztam a fejem. Ő szégyenlős mosollyal visszanézett. Persze, ahogy elvettem a tekintetemet, újra a nyakát tekergette. Én megint odanéztem. És ez ismétlődött sokszor. Másnap a folyosón már a barátnőivel jött, és hangosan, mosolyogva köszönt rám. Ettől azonnal otthon éreztem magam. Megveregettem a vállam: nem csak kamasz fiúkkal működik ez az érzékem, hogyan kell leszerelnem őket anélkül, hogy frusztrálva éreznék magukat, hanem úgy tűnik, a fiatal felnőtt lányokkal is.

Egy kis szociológiai háttér: a lányok zöme 20 év körül van. Nem tudom, igaz-e, de azt hallottam valamelyik régebben itt tanító kollégámtól, hogy nem nagyon tudják a születésnapjukat meg az életkorukat, mert itt ez nem annyira lényeges információ. Az viszont érdekes, hogy nagyon sok a házas közöttük, és sokan már egy-két gyereket is szültek, vagy éppen babát várnak. Megkérdeztem, mit szólnak a férjeik, hogy ők egyetemre járnak a gyerekek mellett. Mivel a szókincsük elég szűk, az általam ajánlott válaszokból azt választották, hogy a férjek büszkék, amiért okos, tanult feleségük lesz. Arra a kérdésre azonban, hogy ki szeretne majd dolgozni, ha elvégezte az egyetemet, csak egy-két lány mondott igent. Ketten is mondták viszont, hogy angolt szeretnének majd tanítani.

A padokban azok ülnek elöl, akik dolgozni akarnak az órán. Hátul ülnek azok, akik csak bejárnak egymással beszélgetni. Ékszereket nem nagyon hordanak a lányok, de megfigyeltem, hogy a hátsó sorokban ülőknek nagyon drága aranyóra díszíti a csuklóját... Nekik általában nincs könyvük, vagy füzetük, tolluk, vagy egyik sem...

Néhány idegesítő szokásról. Egyrészt, nagyon sokat késnek. Ezt már elkezdtem minimalizálni, eléggé együttműködőknek bizonyultak. Másrészt állandóan benyitogatnak a terembe, majd anélkül, hogy szólnának, kimennek, de az ajtót nyitva hagyják. Gyakorlatilag az órámból 5 percet biztos ajtócsukogatással töltök (nem egyfolytában, hanem összesítve). A késők eleinte csak bevonultak a terembe, engem félrelökve az útból. Már köszönnek, és elnézést kérnek a késésért. Sajnos, a sorban való beelőzés, az előttük álló félretaszítása itt teljesen bevett viselkedési forma. Azért nem írok tülekedést, mert nincsenek sokan, és ez nem a tömegben történik, hanem bárhol, akkor is, ha csak két vagy három ember van.

Mondok jót is: nagyon tisztelettudóan beszélnek velünk, ha mondok/kérek valamit, a válasz "Yes, teacher". Nem vettem még észre, hogy a szemükkel meg akarnának ölni, de lehet, hogy még kevés időt töltöttem velük:)

Na, de ami ma történt!!! Délben az iroda felé ballagtunk, amikor irdatlan sikoltozásra lettünk figyelmesek. Ez eltartott percekig, a tanárok és a diákok is nagyon izgatottak lettek, és a földszinti aulát három emelet magasságban körbefutó körfolyosókról izgatottan bámultak lefelé. Mi elképzelni nem tudtuk, mi történt, és mit kell ilyenkor tenni. Aztán kérdésünkre egy régebben itt tanító kolléga rezignáltan közölte: "Ja, csak valamelyikük gonosz lelket látott." WTF? Ja, persze, évszám: 1436. Állítólag a héten már ez előfordult egyszer, és akkor pár diák az izgalomtól kimerülve és a gonosz lélektől való félelmében hazament, és otthon töltötte a nap hátralévő részét. A bombariadó szaúdi megfelelője. Nem akartam hinni a fülemnek, hogy ez egy egyetemen lehetséges! Majd utánajárok, addig hallgassátok meg Shakespeare Machbetjéből  A vészbanyák dalát, Szabó Lőrinc fordításában, Hobó előadásában: https://www.youtube.com/watch?v=X0GpGKIlgf0

Még két rendkívüli esemény történt. Az egyik az, hogy valakinek eszébe jutott kinyitni a tanári ablakát. Ez itt rendkívülinek számít, mert minden ablak el van fedve, be van fóliázva, és szigorúan csukva tartják. Akik január óta itt vannak, saját bevallásuk szerint most néztek ki először ezen az ablakon. És a látvány:

Tá-dám! Ott a tenger a háttérben!

Na jó, mondjuk erősen oldalra kell hajolni, na de Magyarországon mennyire kéne ahhoz oldalra hajolni, hogy az ablakodból tengert lássál? Na, ugye.

Jó, megmutatom azt is, hogy az autópályára is látni az ablakból:

Ezen hajtunk végig a taxival minden reggel, először úgy másfél kilométert elfelé, mert a jobboldali sávban jövünk befelé, és nincs hol visszafordulni, majd a fordító után ugyanazt a másfél kilométert visszafelé is meg kell tennünk. Mondjuk az itteni üzemanyagáraknál ez nem számít. Amúgy sem kilométer, hanem a szállított személyek után fizetünk.  Odanézzetek! Nem csak pálmák vannak ám, hanem lombos fák is!

És még egy kép ebből a nevezetes ablakból arról, hogy délután egy órakor hogyan gyülekeznek az autók és taxik, amelyek hazaviszik a jómunkásasszonyokat az egyetemről. A kapun kilépve szigorúan feketében, sokszor a szemük sem látszik. Ők ránk köszönnek, de fogalmunk sincs, kinek köszönünk vissza. Ma például beszálltunk a szokásos taxinkba, bent ült egy lefátyolozott hölgy, köszöntünk angolul. Pár pillanat hatásszünet, majd közölte, hogy 'I'm Rubina". Azaz, ő Rubina, az egyetemi koordinátorunk, vagyis főnökünk:) Sose jöttünk volna rá magunktól.

Két rendkívüli eseményt ígértem, íme a második: a taxiban kaptunk egy telefonhívást, hogy elkészültek a csekkjeink, végre kapunk pénzt, 30 nap elteltével! Persze, amikor felajánlottuk, hogy akkor most rögvest visszafordulunk a taxival az egyetemre, azért kisebb hezitálás után erről lebeszéltek, és mondták, hogy nekik inkább vasárnap lenne jó. (Igen, csütörtökön délben elkezd leállni az egyetem, és vasárnap reggel indulunk újra.)

Nem csak a balhüvelyk bizsergett, ezek szerint a bal tenyérnek is viszketnie kellett... Azt hiszem, életemben először várom azt, hogy vége legyen a hétvégének:)

... máris megfagytok otthon. Pár napig ide kellett koncentrálnom nagyon, erre mit hallok, össze-vissza csúszkáltok otthon az ónos esőben. Toljak át pár fokot innen, a 32-ből? Éjjel már csak 26 fok körül van, néha lekapcsolom éjszakára a légkondit...:P

Na jó, igazából nem csúfolódom, hanem aggódom értetek, remélem, nem esett bajotok. Vigyázzatok nagyon!

Itt most nagyon sűrű a program. Az a baj, hogy nincs időm írni, de sok minden történik, és nagyon sok lesz a restancia.

A legfontosabb az, hogy egy hete kezdtünk el tanítani, és rögtön az írásbeli évközi vizsgákkal indítottunk, tehát az óráink megtartása mellett felügyelünk a vizsgákon, javítjuk a dolgozatokat, és ellenőrizzük a kollégák dolgozatjavítását. Itt már megoldották, hogy egy dolgozatot ketten javítsanak. Pedagógus barátaim emlékeznek, hogy az új érettségi rendszer bevezetésekor (2005) ez volt otthon is a terv, de azóta sem sikerült pénzt találni a finanszírozásra.

Az egyetem és a tanítás is - khm... - érdekesnek mondható. Engem inkább egy középiskolára emlékeztet. Van egy hatalmas épület, a vasajtón túl férfi be nem teheti a lábát (ez az első olyan intézmény, ahol takarítóNŐK dolgoznak, bárhol jártam eddig, beleértve a szállodánkat is, minden munkát férfiak végeznek, a női ruhaboltban is férfi eladók vannak). Akkora a csivitelés és a zsongás benne, hogy azt el se tudjátok képzelni. Itt mindenki "normális" ruhában van, beérkezünk, ledobjuk az abayát, és előtűnnek a színes ruhák. A helyi divat egy külön posztot érdemelne, most csak annyit említek, hogy túltengenek a műanyagok/műszálak, és ne gondoljátok, hogy amit hordanak, az az európai divatot követi. Ami feltűnő volt első pillanattól, mivel most először láttunk női ARCokat: az Angry Bird-szemöldök:D Valamiért a lányok között ez az általános divat: vonalzóval rajzolt, nagyon erős, vastag szemöldök. Nem viccelek, ellenőriztem, így néznek ki (mert ugye fényképezni továbbra sem szabad):

De a szemöldök fekete:)

Egyelőre a tanítás maga is nehézkesen megy. Ahhoz képest, hogy sok pénz van az országban, a szervezetlenség miatt sok minden nem működik. Például minden tanteremben van projektor, de a vezetékek a földön hevernek, a lányok taposnak rajtuk, a tüskék kitörnek, és így gyakorlatilag már csak egy-két teremben van használható kivetítő. Ugyanígy, a fénymásolást a nagy létszámok miatt nehéz megoldani , bár tény, hogy ha kicsit előre terveznénk, akkor pár nappal előbb megcsinálhatnánk, de egyelőre napról-napra élünk (mindenféle értelemben).

A tanáriban tízen vagyunk magyarok, és hét indiai-pakisztáni tanárnő. Szép, nagy asztalunk van (majd megpróbálok fotózni, ha nem lesznek bent a kollégák). Mindenki nagyon segítőkész, és a korábbi magyar kollégák is nagyon kedvesek velünk. bár közülük van, aki nekünk kicsit furcsa, tartózkodó. Azért alapvetően jól elleszünk, úgy érzem.

A diákok kedvesek, de azért vannak furcsaságok. Az egyik, ami ugyan megszokott, de nehéz lesz kezelni, hogy vannak, akik megállás nélkül beszélnek. Otthon is előfordul ilyen, de ott már megvannak a bejáratott módok, ahogy hallgatásra bírom őket. Itt még nem tudom a szokásokat, és persze, azok dumálnak, akik a legkevésbé értenek angolul, meg akiknek a legvastagabb az aranyóra a csuklójukon. Az is furcsa, hogy van 12-től 1-ig egy óra, amit jobb lenne nem megtartani, ugyanis ez itt imaidő. Ezért a lányok egy része elkezd kikéredzkedni a mosdóba (először nem értettem, miért jön rájuk járványszerűen a déli kézmosás, de aztán leesett, hogy az imához mosakodnak be), utána beöltöznek talpig feketébe, leterítik a tanterem végében a kis imaszőnyegeiket, és megkezdődik a hajlongás. Mindezt úgy, hogy közben én tartom az órát azoknak, akik nem imádkoznak. Az is fura, hogy nagyon nehéz rávenni őket arra, hogy írni kezdjenek. A 38 jelenlévő diákból legalább 8 olyan van, aki se tollat, se papírt nem hoz, és írni se hajlandó. Nem tudom, az előző tanár hogyan boldogult velük, de én ma már vittem papírt meg tollat, hogy ne legyen kifogás:) Ja, én fogalmazást tanítok nekik, szóval, az írás nélkül elég nehézkes lenne...

Szóval, ismerkedünk a körülményekkel, és próbálkozunk valamit megmenteni ebből a félévből. Nem tudom, kik lehettek az elődeink, de a tesztet ők állították össze, mi javítjuk, és mondhatom, hogy alapvető nyelvtani és módszertani hibákat találtunk máris a tesztben. Szóval, nem lesz könnyű dolgunk. Na jó, azért ne sajnáljatok:)

Közben szaúdi bankkártya-tulajdonosok is lettünk, de arról, hogy ezt hogyan adtuk elő, majd a következő posztban írnék inkább... Annyit előlegként, hogy hoztuk a formánkat:)

A naplóhűség kedvéért még elmondom, hogy tegnap reggel álmomból fura kopogás vert fel. Aztán hangos morajlások. Eltartott egy darabig, amíg rájöttem: vihar van, mennydörgést és esőcseppeket hallok! És amikor kinyitottam a szemem, bizonyosságot nyertem: nem volt áram. Kissé izgultam, hogy fogunk így elkészülni és beérni a munkahelyünkre. Szerencsére, hét előtt tíz perccel lett áram. Persze, meleg víz még nem volt. De legalább a reggelit meg tudták csinálni a szállodában. A taxink késett 20 percet, majd mellénk még felvett két utast, körbevitt a fél városon. mindenhol tengelyig érő víz, dugó, dudálás, végül 7.45 helyett 8.25-re sikerült beérnünk. Nem mondom, hogy nem voltunk idegesek. De itt úgy látszik, hozzászoktak, hogy ha esik, mindenki elkésik. Egy rossz szót sem szóltak. A taxisofőrünk elmondta út közben, hogy öt éve nem esett itt az eső. Ehhez képest az egy hónap alatt, mióta itt vagyunk, ez a második eső volt:) Fontos változásokat hoztunk az országba, úgy látom:)

Kedves Mindenki!

Itt ezt az erényt már nagyon sokat gyakoroltuk. Most rajtatok a sor!

Tudom, hogy nagyon várjátok innen a híreket. Mégis, egy rövid ideig nélkülözni fogjátok a beszámolókat. Az történt, hogy hétfő reggel 8-kor kaptunk egy sms-t, hogy várnak minket az egyetemen, a Lánykollégium 2-ben. Odamentünk, fél óra alatt körbevezettek minket, kicsit még nyaggattuk a január óta ott dolgozó magyarokat, aztán át kellett mennünk sürgősen az adminisztratív osztályra, ami a város egy másik pontján található.

Így szinte semmi információval készülhettünk keddre, amikor már  óráink is voltak. Ez a hét kaotikus sok szempontból, és hirtelen egyrészt sok feladatunk lett, másrészt eléggé el is fáradtunk (kár volt annyit pihenni:p). Ezért majd csak hétvégén írok részletesebb beszámolót.

Annyit előhangként, hogy nagyon érdekes:)

Ne menjetek messzire, itt holnap már hétvége lesz:)

Attól tartok, hogy akik eddig szívesen, értem/értünk aggódva olvasták a blogomat, ma nagyon meg fognak utálni. Na jó, akik szeretnek és akiket én szeretek, azok csak egy-két pillanatra, de akiket már megfertőzött a MIV (magyar irigység vírus), azokat előre figyelmeztetem, hogy nehéz perceket fognak átélni, a bejegyzés olvasása előtt konzultáljanak kezelőorvosukkal, gyóntatójukkal, vagy azzal a kollégával, akivel ilyenkor együtt köszörülik a nyelvüket:)

Az úgy volt, hogy szerdán megkaptuk az iqamát (tartózkodási engedélyt). Reggel illedelmesen megjelentünk Mr Ahmedini színe előtt, aki ünnepélyes mosollyal nyújtotta  át nekünk a kis műanyag kártyákat. Volt nagy meglepetés! Ugyanis az itthon gondosan elkészített, és az első találkozáskor átadott, viszonylag elfogadható igazolványképeink helyett duzzadt, kialvatlan szemű, elkínzott tekintetű önmagunk meredt ránk a plasztikról. Ja, persze! Hajnali három körül, amikor úgy 18 órája úton voltunk már, és Riyádhban földet érvén, beléptünk Szaúd-Arábia területére, az útlevél-ellenőrzés során nem pusztán ujjlenyomatot vettek (mind a tíz ujjunkról), hanem egy kamerába is bele kellett néznünk. Én azt hittem, retinaszkenner. Ja, mért nem mindjárt teleport, kérdezhetnéd:) Szóval, lefényképeztek ott minket, és az iqamára ez a fotó került. Hát, ha valamiért körözni fognak, ez pont ahhoz megfelelő arcmás lett:)

Csütörtökön nem igazán volt kedvünk semmihez, de délután meglátogattuk újra a papírboltot, adventi készülődés címén, aztán megjutalmaztuk magunkat egy finom gyümölcsturmixszal, ezúttal az avokádó-mangó verziót választottam, és mondhatom, nem bántam meg:) Az eladók emlékeztek ránk, megkóstoltattak velünk kétféle keveréket is, aztán a friss gyümölcsből elkészítették, amit kértünk. Mindannyian cukor nélkül ittuk a gyümölcsléket, ellentétben a helyiekkel, akik a sűrű, tejszínes-cukros változathoz még a következő feltétek mindegyikét kérik: darált keksz, kókuszreszelék, manduladarabok, valamint négyféle szirup. Nem viccelek, láttam.

Pénteken a szokásos reggeli tollászkodásom közben csörög a telefonom. Kati kérdezi, van-e kedvem kimenni a tengerre? Ez nem lehet kérdés! Fürdőruhát, törölközőt hozzak. MI?! Balázs meghívott minket, menjünk motorcsónakkal egy közeli szigetre, ahol lehet fürdeni. Ez remek, eltekintve attól az apróságtól, hogy nincs fürdőruhám. Otthon se volt (aki ismer, tudja, hogy nem járok strandra), aztán indulás előtt már se időm, se pénzem nem volt rá, de főként a kapott információk alapján nem gondoltam, hogy itt lehetőségem lenne használni. Némi fejtörés után felvettem a sortomat, a legkevesebb helyen takaró pólómat, rá az abayát, törölköző a táskámba, napszemüveg (tegnap vettem a papírboltban), és már indultam is.

A szálló előtt találkoztunk Évával és családjával, akik autóval voltak, valamint hívtunk egy taxit, és így a tízfős kis csapatunk kényelmesen nekivágott az útnak. Először arra autóztunk, amerre mi gyalog felmásztunk a hegyre, és a kilátós fotókat csináltuk. Utána le is ereszkedtünk a hegyecskéről, és a kikötőbe értünk, de ez a városhoz közelebbi része, nem az, ahol a mólón sétáltunk. Ez a bejárat:

Ez pedig a pénztár épülete a "várócsarnokkal":

Miután Balázs (a Farkasok Fejedelme) félig arabul, félig angolul felbérelte Ibrahimot egy estig tartó csónaktúrára, végre tengerre szállhattunk!

Némi kezdeti nehézségek után (nem indult a motor, cserélni kellett az akksit, és csak reménykedtünk, hogy a visszafelé útra is elegendő lesz az üzemanyag) végre kiértünk a nyílt tengerre, és hasítottuk a habokat. Közben olyan hajókat hagytunk el, hogy Piszkos Fred is elégedetten csettintett volna. Úgy 20 perc elteltével megérkeztünk egy tökéletesen elhagyatott kis szigetre, ahol a civilizációt csupán a legfőképp műanyag palackokból álló szeméthalmaz jelezte. Itt az abayák takarásában ki-ki fürdőruhát öltött (én nem, ugye...), és máris a vízben lubickoltunk! (Én a piros pólóban.)

A levegő hőmérséklete 32-33 fok, a vízé 30-31, és nagyon sós volt. Megvallom, időnként arra gondoltam, hogy Ti közben idehaza a november végi zimankóban, nagykabátban küzditek hazafelé magatokat a pénteki csúcsforgalomban, amely a karácsony közeledtével még kaotikusabb, mint egyébként. Remélem, megbocsátjátok, hogy ez azért nem tudta teljesen elvenni a jókedvemet. Ha irigység támadna a szívetekben, jusson eszetekbe: "Oly sokáig voltunk lent, nem is tudjuk, milyen fent." (Hobo)

Kati úszóleckét adott nekem. Lebegni sikerült is a vízben, de hogy, hogy nem, állandóan az orromba ment a nagyon sós víz. Nem tudom, valaha fogok-e úszni. De azért nagyon jól éreztem magam. Láttam kis rákokat, amelyek a parton ásták a lakóhelyül szolgáló lyukakat, és láttunk rengeteg madarat, akikkel osztoztunk a szigeten.

Ezek a madarak igen csodálkoztak, hogy embert látnak a vízben. Többször felröppentek, hitetlenkedve néztek ránk, és gondolták: "Ember a vízben? Besz@rok!'" És úgy is tettek:) Szerencsére, nem találtak el minket egyszer sem.

Az önreklám részeként egy novemberi csendéletet osztanék meg veletek, a Fehérlábú nő a tengerparton másodmagával címmel (a pirospólós korszak első darabja ez).

Naplementekor indultunk haza (Kati remek fényképet csinált róla, de juszt se osztom meg veletek, nehogy rámondjátok, hogy giccses). Otthon, miközben a sós homokot próbáltam kimosni a sortomból, két dolog járt a fejemben. Az egyik, hogy ahhoz képest, hogy nem szeretem a meleg éghajlatot és a strandokat, mégis én vagyok itt, és nem azok, akik viszont a téli sötétséget nem bírják. Szóval, az élet nem mindig igazságos, de én megpróbálok alkalmazkodni.

A másik gondolatom az volt, hogy az abayás fürdőzésre még várnotok kell:)

Na jó, mégis megmutatom Kati naplementés képét:

Az úgy volt, hogy a pörgős hét eleje után nyilván meglassultak a világ erői, ki kellett pihennie mindenkinek, alkotónak és gépnek egyaránt a sok jelentős tettet.

Kedden csak egész pici akció volt, kis vásárlás, és sok otthon punnyadás. Én nagyon jól bírom a négy fal között, sose unatkozom, inkább mindig úgy érzem, repül az idő.

Kedd este 8 körül nagyon fura hangokat hallottam a belső udvar felől, ahová a szobám ablaka néz. Ha otthon lettem volna, Magyarországon, azt mondtam volna, vihar készülődik. De hát itt, Szaúd-Arábiában, a sivatag peremén, ahol - legalábbis az olvasott források szerint - egy évben legfeljebb egyszer esik, de akkor özönvíz? Gondoltam, majd utánajárok, csak még befejezek egy emailt. Na, ebben a pillanatban egy csattanás, és teljes sötétség, ezzel egy időben az állandó zúgó hang (légkondi) is megszűnt. Helyette mint a dobpergés, kívülről. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság. Elhúztam a függönyt, és felnéztem az egy négyzetméternyi égboltra, amit az ablakomból látni lehet. Nagyon szürkének tűnt, de hát ilyenkor itt már sötét van. Kénytelen voltam átbotorkálni a nappalimba, és telefonon felhívtam Ágit, akinek az ablaka utcára néz. "Nálad is áramszünet van?" "Igen, szakad az eső." Hirtelen rohanni akartam kifelé, megnézni az esőt. Aztán rájöttem, hogy ahhoz be kéne öltözni. A fejem körül a legtanácstalanabb állatok zümmögtek (a mitévő legyek).  De a sors megkímélt a döntéshozás fáradságos munkájától, mert ismerős beszédet hallottam a folyosóról. Kikukkantottam, és ez az akció egy meghívásban végződött: Balázs és Adri tárgyaltak a folyosón, hogy menjünk könyvesboltba, mindjárt eláll az eső.

Így felkészültem a legócskább cipőmmel, a szokásos abayával, és ezúttal lazán csak kendőt csavartam a fejemre. Az utcán óriási tócsákban állt a víz, de már nem esett. Nekivágtunk gyalog, öt nő, három férfi az Airport Road felé. Az abayánk alját úrilányosan felcsippentettük, a mellékutcán mellettünk elhaladó autók elkanyarodtak és tettek még egy kört, mert ennyi sejtelmesen kivillanó fehér bokát biztos életükben nem hogy nem láttak, de elképzelni sem tudtak az arab sofőrök!

Először a könyvesboltba mentünk. Két dolgot is terveztünk: egy nyomtatott térképet a városról, valamint valami angol-arab nyelvkönyvet, vagy szótárt, vagy szószedetet. Utóbbit találtunk, csak sajnos, az arab szavak nem voltak fonetikus jelekkel átírva, így - olvasni az arab jeleket nem tudván - nem sok hasznát vettük volna a könyvnek. Sebaj, gondoltuk, vigasztalódunk egy térképpel. Hát, nem így lett. Balázs - aki már egész jól beszél arabul, február óta gyakorolja itt - megkérdezte az eladót, aki picit gondolkodott, elment megnézni, majd szomorúan közölte, hogy régebben volt egy-két térkép, de most nincs. Annál többet, hogy "bukra-bukra" (valamikor a nem túl közeli jövőben), nem tudtunk kiszedni belőle, de legalább adott egy telefonszámot, hogy majd érdeklődjünk.

Utána jött a mennyország számomra: beszabadultunk a papír- és hobbiboltba! Ez a könyvesbolt alatti emelet. Jaj, annyi minden van! Mindenféle füzetek, csodatollak, színes papírok, kartonok, csili-vili falidekorációk, agyagozáshoz kellékek. Csak tátottam a szám. Úgy érzem, ez lesz a veszélyzóna számomra: ebben a városban nem sok mindenre lehet pénzt költeni (a ruhaboltokról majd írok még), de a papírboltban minden van, ami engem csábít. Ágival rengeteget ötleteltünk újra az adventi és karácsonyi dekoráció ügyében, és vásároltunk is a közös házba néhány dekorelemet. Én visszafogtam magam (ha más nem is, hát a devizahitel-forintosítás gondolata kellőképpen le tudja hűteni a költekezési kedvemet).

De várt még ránk egy kisebb csoda: a forgalmas úton átkelve (nem kis mutatvány, de Balázs megnyugtatott minket, hogy nem fognak elütni, mert az itteni törvények szerint nagyon sokat, 2 millió riál kártérítést kéne fizetniük a családunknak),  egy gyümölcslét áruló kis boltba tértünk be. Különböző, ismert és ismeretlen friss gyümölcsből készítenek helyben nagyon finom italokat. Az amúgy sem magas árból az egyetemen tanító "doktorok" (ezek mi lennénk, ez a megszólítás az európai tanároknak jár) még kedvezményt is kapnak. Néhány kóstoló után mindenki kiválasztotta az aznapi kedvencét, én gránátalmalevet kértem.

Hazafelé tocsogva, nyakig sárosan, boldogan útba ejtettük még a Dubai centert, ahol vettünk a nyomtatóhoz egy kábelt, majd újabb elégedett napot befejezve, aludni tértünk.

Persze, alvás előtt én még kicsit neteztem, és tudjátok mit találtam? Az Arab News című újságban egy cikket arról, hogy kedden délelőtt a legnagyobb vezető méltóságok országszerte imádkoztak esőért! http://www.arabnews.com/saudi-arabia/prayers-rain-performed-kingdomwide

Nem tudom, Allah hallgatta-e meg a jó muszlimok imáját, vagy csak megnézték az időjárás-előrejelzést, mielőtt kitűzték az esőima időpontját, mindenesetre Jazanban sikerült:)

Elég az hozzá, hogy erről eszembe jutott egy régi dal, ami többszörösen is aktuális: https://www.youtube.com/watch?v=uuZrDhB-Xps

Jobban jár az ember, ha mindennap elvégzi a naplóírás feladatát, mert aztán összetorlódnak az említendők, és már nem tudod, melyik szálat vedd fel. Legalábbis a magam kárán ezt a tanulságot tudom levonni.

Most vissza kell nyúlnom szombatig, amikor felfedeztük a jó kis lakberendezési boltot Katival. Az a fajta üzlet, amit a januári magyarok "csicsedli"-nek neveztek el: edények, üvegpoharak, művirág, dísztárgyak, kisbútorok tömkelege. Jaj, hogy én ezt mennyire szeretem! Mindent megnézegetek, megtapogatok, elképzelem, mire kellene... Persze, ellenálltam a kísértésnek, de könnyű volt, mert a költözés előtt semmi értelme beruházni. Azért egy ébresztőórát mégis vettem, mert nem tudtam felkelni a telefonom hangjára.

Vasárnap tízkor kipattant az ötlet (itt ez a hét első munkanapja, ugye), hogy menjünk le a tengerpartra, nappali időben. Eltaxiztunk a Rashid Mallhoz, váltottunk pénzt (ezúttal hamar ment, volt már műanyag kártyája Dénesnek), és végre napfényben, jól tájékozódva elsétáltunk a tengerpartnak arra a részére, ahol a múltkor sötétben jártunk.

Be kell ismernem egy tévedésemet, pontosabban a felületességem okozta bonyodalmat, amire vasárnap a déli napfényben jöttem rá: említettem, hogy amikor a bankban imádkoztak, az imaszőnyeg irányából következtettük ki az égtájakat, és így próbáltuk megtalálni a tengert. Hát, a sztereotíp gondolkodásom miatt vezettem a többieket rossz irányba: ugyanis - Gárdonyi Gézás és egyéb irodalmi élmények alapján - az volt a fejemben, hogy a muzulmánok kelet felé imádkoznak. Hát igen, Magyarországon biztos délkeletre irányozták a szőnyegeiket, mert ugye Mekka felé kell fordulniuk. Igenám, de Jazantól Mekka északnyugatra van! Ha erre előző este rájövök, sokkal hamarabb lehettünk volna a tengernél!

Most percek alatt értük el a mólót, ahol a múltkor igazoltattak minket. Ez az, immár nappali fényben - így nem is olyan ijesztő:)

Megmutatom a hangszórópálmát is, nem csalás, nem ámítás:

És a kép alsó részén láthatjátok azt, amiről eddig írtam: itt nincs járda, ellenben állandó építkezés folyik, tele minden törmelékkel, és nem tudod, most építik, vagy most bontják:) Az egész város ilyen. De azt is kilogikáztuk, hogy ez valószínűleg azért van így, mert Jazan Jementől került Szaúd-Arábia tulajdonába. Hogy mikor, azt nem sikerült kinyomoznom, de ez elsősorban mezőgazdasági terület, gyümölcstermő vidék, és a város csak egy kis porfészek volt. Most viszont nagyarányú átalakítás zajlik. Érdekes lenne visszajönni 5-10 év után, és megnézni az eredményt.

Bár a legnagyobb déli melegben értünk ide, a tenger felől friss szél fújdogált, így nem volt elviselhetetlen a meleg. Jól éreztük magunkat.

Miután a Mester jelet hagyott nekünk, hogy kövessük a Sarut (https://www.youtube.com/watch?v=rHZN25yAPAo),

amit persze nem tettünk meg (mindenesetre, ha valaki abban gondolkodik, hogy féllábúaknak nyit használtcipő- üzletet, javasolom, hogy mindenképpen Jazanban gyűjtse össze a kezdő árukészletet, mert hihetetlen bőségben található itt elhagyott fél pár papucs és saru), hátat fordítottunk a tengerpartnak, és a leendő sétányon (nagyon szép lesz, ha elkészül) dús vegetációba botlottunk, amit legott le is fényképeztem a botanika iránt érdeklődő kedves ismerőseimnek, főleg annak, aki Kertészeti Egyetemet végzett;)

Íme. láthatjátok, a sívó sivatagi homok nem csak félpár papucsot terem! A legutóbbi képen látható óriás fehér szirmok a frangipáni nevezetű virághoz tartoznak (a Google nekem is barátom), amelynek nagyon kellemes az illata, és egyes részeiből gyógyszeralapanyagot nyernek ki, de a virága sajna mérgező:(

Tettünk egy rövid látogatást a Kadi Mall nevű bevásárlóközpontban, elsősorban le szerettük volna hűteni magunkat, de ha már ott voltunk, ettünk is, a magam részéről, hogy megidézzem kissé az otthoni vasárnapi ebédeket, csirkeszárnyat sült krumplival. Távoli asszociáció a hazai rántott csirkéhez, de azért ízletes volt.

Ezután hazataxiztunk, öten ültünk be egy ötszemélyes autóba a sofőrön kívül. Ebből itt senki sem csinál ügyet, ha elférünk, elvisznek.

Este még kisétáltunk Ágival a lakberendezős boltba, terveket szőttünk az adventi és karácsonyi dekorációnk elkészítésére.

Hétfőn kissé cinikus hangulatban bár, de csak elnéztünk a klinikára, hátha megvannak az eredményeink. Hát, nem volt egyszerű hozzájuk jutni (fejenként 10-15 percbe került a leleteink számítógépre vitele és kinyomtatása), de végül majdnem teljes diadalt arattunk. Sajnos, a családtagoknak csak akkor adják ki a leletet, ha nekünk már meglesz az iqamánk. Míg mindent elintéztünk, némi tapasztalatra tettünk szert megint: a sorbanállás fortélyairól, a másik ember félrelökéséről, a kiskapun való bejutásról, a rugalmas szabályokról (aki elsőnek kérte, annak 5 példányban lemásolták a leletet, utána már csak egy-egy példányt kaptunk, aztán volt, akinek meg kettőben nyomtatták ki). De a fontos az volt, hogy mehettünk az egyetemre a tartózkodási engedélyért!

Meg kell mondjam, valahogy a hétfői nap jobban megviselt, mint eddig bármi: úgy éreztem, melegebb van a szokásosnál, és a taxiban is kicsit rosszul lettem (néha szoktam buszon/autóban, de mostanában már csak elvétve). De beértünk baj nélkül az egyetemre, ahol Mr. Ahmedini fogadott minket, a munkatársa átkísért bennünket arra a részlegre, ahol az iqamát intézik.

Némi várakozás után kijött az ügyintéző fiú az üvegkalitkájából (figyeljétek meg, ebben a városban szinte mindenhol fiatal fiúk az ügyintézők és az eladók is). Közölte, hogy elintézik az iqamánkat, ha van nálunk: útlevél, orvosi leletek - mi biztosítottuk őt, hogy természetesen, van nálunk. Ő elégedetlenkedve folytatta: és 510 riál és két fénykép. A kis buta! Azt hitte, megfogott minket? Abban reménykedett, hogy elkullogunk dolgunk végezetlen, és neki szabad lesz a délutánja? Hát nem! Természetesen, minden volt nálunk! Kicsit nehezen palástolta a csalódottságát, de azért kedvesen mindannyiunktól elvette a fent említett dokumentumokat, és biztatott minket, hogy másnap ugyanebben az időpontban már mehetünk is a tartózkodási engedélyért. Mi ezt hittük is, meg nem is, de azt kissé nehezményeztük, hogy ezzel elbúcsúzni kényszerültünk magyar útlevelünktől: az egyetem átvette megőrzésre. Nem firtatnám, van-e ehhez joguk, félek, hogy nincs, de nem szeretném a kenyértörést. (Olvastam korábban, hogy itt ez a szokás, más országbeli tanárokkal, más városokban is ugyanígy járnak el.)

Ezután fogadott minket Mr Majid. Ő elmondta, hogy a héten szerdán vagy csütörtökön aláírhatjuk a szerződéseinket, megkapjuk az iqamát, és azzal együtt az első fizetést vagy fizetési előleget is. Közölte továbbá, hogy jelenleg a compoundon két villa áll üresen, beköltözhetően, tehát azt javasolta, fogadjuk el, hogy az egyikbe a három egyedülálló nő (én is) költözik, a másikba a két család. Nekem ez a lehető legjobb megoldás, örömmel elfogadtam.

Még várt ránk egy hosszú, kanyargós út (egyik kedven Beatles-számom: https://www.youtube.com/watch?v=n9kG0hgIoxo ), mert a taxival először elvittük a compoundra Ildit, ott még összefutottunk Gabival, és csak utána mentünk haza, egy darabig a tengerpart mentén, gyönyörű látvány volt, és igazán impozáns lesz az egyetem új központja, ha elkészül!

Hazafelé újra felkavarodott a gyomrom, így a taxiból kiszállva rögtön a szobámba vettem az irányt. Ekkor három óra elmúlt már. Rájöttem, hogy elfelejtettem Daedalon tablettát hozni, viszont eszembe jutott, hogy a gyömbér kiválóan alkalmas a hányinger csökkentésére. Ettem egy kis karika friss gyömbért, és ittam egy gyömbéres teát. Ettől annyi erőhöz jutottam, hogy fél négykor még el tudtam gyalogolni a többiekkel a Mobily-ba, ahol megkaptuk a SIM-kártyáinkat. Mostantól van arab telefonszámunk is. Ezután ha valakit +966-os körzetszámról hívnak vagy onnan kap sms-t, számíthat rá, hogy én vagyok az:)

Mindezen kalandok után hazahúztam, és beájultam az ágyamba. Nem csoda: ennyi minden a két hét alatt sem történt velünk, mint egyetlen napon! És a keddet még el sem meséltem!

Előhang és a múzsa segítségül hívása:

https://www.youtube.com/watch?v=XyLyyngVBuE

Van itt mit tupírozni.

Elsőként a hangulatomat próbáltam. Több okból is leült kicsit. Egyrészt, azért ennek a várakozásnak még annyira nem látszik a vége, hogy a teleologikus európai gondolkodónak sztoikussá vagy buddhistává kell válnia, ha hosszú távon is károsodás nélkül szeretné elviselni. Másrészt lassan már felfedeztük a felfedeznivalókat, bejártuk a bejárnivalókat, ennél többet most még nem nagyon tudunk kihozni a helyszínből. Majd, ha lesz tartózkodási engedélyünk, újabb távlatok nyílnak.

Másrészt a hajamat kéne:p A hijab alatt annyira lelapul, hogy amikor leveszem magamról a fekete fejfedőt, egy szopott gombóc néz vissza a tükörből. Nem tudom, a helyieknél ez hogy megy, de az én vékony szálú hajamat akár naponta kétszer moshatnám, hogy valahogy kinézzen.

A harmadik az a dolog, amit feltupíroztam, pedig nem kellett volna. Nem volt érdemes ennyi energiát fektetni az ügybe, amit az előző posztban említettem.

Inkább megpróbálom tömöríteni az utóbbi két nap eseményeit.

Kicsit talán fáradunk (beszéljek a magam nevében: kicsit talán fáradok), de napi egynél többször nem megyek el itthonról. Nem elsősorban a meleg miatt, hanem a beöltözés, meg a járdátlan porban tobzódás miatt. Bár, ha pozitívan gondolkodom, be kell lássam: a hijab védelmet nyújt a por, a szagok nagy része és a legyek ellen is, nem csak a kíváncsi tekintetek ellen:)

Csütörtökön elmentünk a közeli Mobili ügynökséghez, megpróbáltunk telefont intézni magunknak. Egy nagyon kedves, angolul is jól beszélő fiatalember fogadott bennünket (a telefonszámát a januáriaktól kaptuk, és az időpontot előre megbeszéltük). Gyanúsan hamar elrendeztünk mindent, 5 percbe sem került. Hogy ne legyen annyira szép a történet, a SIM-kártyákat csak kedden fogjuk megkapni. Addig  pedig még sok homok lepereg a sivatagban.

Az ügynökség mellett található a DÉLI ábécé. Na jó, ezt csak mi nevezzük így, DELI-ként van anyakönyvezve. Ez egy jól felszerelt élelmiszerbolt, némi háztartási eszközzel és illatszerrel feltupírozva. Hurrá, nem kell a Pandáig gyalogolni! BREAKING: van itt egy szuper lakberendezési bolt is, ma fedeztük fel, holnap majd tárgyalom.

Beszabadultam, vettem zöldségeket (padlizsánt, répát, bébikukoricát /nem konzervet!/ és zöldbabot), némi csirkemellet, és őrölt koriandert (otthon mindig kínlódok, mert csak egészet lehet kapni). A fejemben már kész volt a recept, így egy kis üveg olívaolajat és egy citromot is beszereztem. Ja, és végre vettem sót. A nagyobb beruházásokat (liszt, cukor) még mindig halogatom, mert ha költözni kell, nem tudom hová elcsomagolni a dolgokat.

Gyalog tényleg öt perc a hazaút, még csomagokkal is, ez délután negyed négy körül nem egy hátrány. Frissen-fürgén nekiláttam főzni. Megtisztítottam, feldaraboltam a zöldségeket, erre az időre a csirkemellet besóztam és koriandert szórtam rá. Utána először a mellet raktam az otthonról magammal hozott, amúgy Judittól ajándékba kapott hotpotba (Csavardi Samunak csak egy kis bográcsra futotta, ugye: https://www.youtube.com/watch?v=fYiCPmwOV4A), majd a zöldségek és egy pici citromhéj is került az edénybe. Még egy kis só és koriander, aztán a párolás. A végén egy fél citrom levét is hozzáadtam a raguhoz.

A nappalit átalakítottam ebédlővé: két személyre terítettem, és Katit vendégül láttam. Azt állította, hogy ízlett neki a főztöm. Bizonyságul másnap délben is vállalta, hogy velem ebédel, mert még két adagnyi maradt is. Ezért hittem neki:) Én nagyon élveztem a főzést és a vendégséget is, remélem, ő sem bánta:)

Pénteken azt figyeltem meg, hogy az imák mintha hosszabb ideig tartanának, rövidebb szünetekkel. Valahogy a müezzin is jobban belead apait-anyait. Gondoltam, fel kéne venni, jó lenne otthon csengőhangnak a mobilra:) "Allahu akbar" - hallanám a buszon, amikor felhívtok:)

Pénteken elvileg zárva vannak a boltok. De hallga csak, Semjén Zsolt és Harrach Péter!: a déli ima után már kinyitnak, és este van a legnagyobb piacnap! Szigorúan a családi élet védelmében, természetesen. (Off: a nagyon katolikus Dublinban vasárnap délben nyitnak a boltok, hogy a család együtt tudjon menni a vasárnap délelőtti misére.)

Immár akklimatizálódva, mi is este fél nyolckor vágtunk neki a bazárnak. Volt ott minden: abayabolt abayabolt hátán, alumíniumedények minden elképzelhető méretben, mint a matrjoskák, csak nem egymásban, hanem egymás tetejére állítva, alul az 50 literes (kuszkuszfőző, "Szorgos népünk győzni fog!"), legfelül a háromdecis rántáskavaró. Aranyboltok hegyekben. Illatszerboltok, amelyekben fűszereket is árulnak, ezek nagyobb részét fel sem ismertem. Itt találkoztam az első papírbolttal, találtunk cérnát, mécsest, szőnyeget, és csillogóbbnál csillogóbb selymeket, tüllöket strasszokkal kirakva, mint az Ezeregyéjszaka meséiben.

A képhez sajnos az is hozzátartozik, hogy sok a koldus a bazárban, és nem éreztem magam túl komfortosan, amikor a karomat kocogtatták kétpercenként, hogy ők éhesek. Ki is menekültem a fedett részből hamarosan. És akkor olyat láttam, hogy nem fogjátok elhinni: a Toldi-képzőbe jutottam, azt hiszem! Pici, vékony utcagyerekek, ha nem is malomkővel hajigáltak, minden esetre a böhöm utcai kőhengereket (gondolom, ezek akadályoznák meg, hogy autókkal be lehessen hajtani) elborogatták, azokkal gurigáztak, és a tetejükön egyensúlyozva görögtek jobbra-balra a téren. Sajnálom, de nem mertem fényképezni. Tanúkkal tudom bizonyítani az állításomat, mással nem:(

Meg kell mondjam két óra elég is volt erre a kavalkádra. Annál könnyebben indultunk haza, mert kiderült, hogy Kati és én is a szállodában felejtettük a pénztárcánkat, így nem volt túl nagy kísértés a költésre.

Nem tudom, feltűnt-e nektek, de gyakorlatilag itt más szórakozási lehetőség, mint a vásárlás, nemigen akad, legalábbis nők számára. Férfiaknak ott van még a sport, meg a kávéház, valamint a hatszori ima, ami társas tevékenységnek sem utolsó. Még nem jöttem rá, mit csinál itt egy olyan nő, aki nem "shopaholic".

A változatosság kedvéért ma is mentem boltba, de csak élelmiszerért és vízért.

Amúgy, amikor nem netezek és nem olvasok, a StarTrek Deep Space Nine epizódjait kezdtem nézni. Bár nagy treki vagyok, ezt a sorozatot valahogy nem kedveltem. Eddig. Elég érdekes epizódoktól fosztottam meg magam, úgy tűnik. És szakirodalomnak sem rossz a jelen helyzetemre, hiszen két bolygó kultúrája is kábé annyira lehet eltérő, mint a mi keresztény beidegződéseink az ittenitől.

Kövessétek ti is az elsődleges irányelvet: az újonnan megismert fajok belső ügyeibe kerüljük a beavatkozást!

Fogok egy sétapálcát...

https://www.youtube.com/watch?v=qpi6n5KeiQs