Olvasom a szokásos újságokat itt is. A sok tüntetés, a belpolitikai adok-kapok (mostanában több adok) és az időjárás mellett tegnap a következő cikk akadt a szemembe:
Messze nem érzem feljogosítva magam, hogy a két nem közötti viszonyok iszlámban gyökerező kultúráját taglaljam, de úgy gondolom, eljött az ideje néhány apró észrevétel megtételének. Remélem, harcos feminista barátaim nem fognak megharagudni rám. Tényleg csak az észrevételeimet szeretném rögzíteni. Ezekből még nem mernék általános következtetéseket levonni.
A kérdést így szűkíteném le: hogy viszonyulnak itt hozzánk a szaúdi (és egyéb muzulmán) férfiak, illetve a korlátozott nyelvi kód keretein belül mit tudtam meg a tanítványaimtól ebben a kérdéskörben.
Már utazásunk előtt olvastam ezt-azt a kérdéskörről, és nem voltam nagyon nyugodt. Szó volt a nők elnyomásáról, a férfi családtagoknak való hihetetlen kiszolgáltatottságról, a jogfosztottságról, a nők tulajdonként kezeléséről. Arról, hogy nem vezethetnek autót, annál a nevetséges oknál fogva, hogy egy baleset esetén idegen férfiakkal (pl. rendőr) kellene szóba állniuk. Nem szavazhatnak (mondjuk, Szaúd-Arábiában - Sitkei Levente újságíró korábban már említett könyvét forrásul tekintve - nincsenek választások). És a kötelező abaya-hordást is az elnyomás egyik formájaként értelmeztem.
Az itteni első tapasztalat az volt, hogy boltokban a férfiakat előbb szolgálták ki.
Aztán kicsit akklimatizálódtunk, hordjuk a megfelelő viseletet, és néhány dolgot megfigyeltem.
Ha rajtam van a kendő (és főleg, ha az arcomat is eltakarom), mindenhol előbb szolgálnak ki, mint a férfiakat. Egy alkalmazott külön odavezet az eladóhoz/pénztároshoz/ügyintézőhöz.
Bár több helyen van "Female section" (női szekció), sok helyen már nincs, egy légtérben várakozunk a férfiakkal a bankban, a kórházban, a bevásárlóközpontokban, boltokban.
A nők néha nagyobb zavarba jönnek a mi fedetlen arcunktól pl. a női szekción belül, mint a férfiak bárhol máshol.
Az utcán, ha csak kendő van rajtunk, a férfiak egy része lesüti a szemét, nem néz ránk. Kétszer volt olyan élményünk, hogy kérdezni szerettünk volna hivatalos embertől (eladótól, ügyintézőtől), de ő nem állt velünk szóba, elhessegetett bennünket. Ez a hessegetés amúgy is divat itt. Valójában engem, mint európai nőt nagyon sért, hogy csak úgy arrébb hessentenek, mint egy baromfit. Másfelől nézve viszont ezt csak azok csinálják, akik nagyon komolyan veszik a vallási előírásokat, és nem mernek hozzánk szólni.
Van pár olyan ismerős férfi (a sofőrünk, a banki ügyintézőnk, az egyetemen egy-két ügyintéző, akivel már többször akadt dolgunk), akik kifejezetten kedvesek, érdeklődőek, szívesen beszélgetnek velünk. Nagyon tisztelettudóak, nem bizalmaskodnak, és nagyon segítőkészek. Lehet, ha jobban tudnék arabul, ez utóbbit atyáskodásnak vélném, de jelen helyzetünkben kifejezetten szükségünk van a segítségre, és jólesik, hogy nem kell külön kérni minden alkalommal.
Az egyetem adminisztratív épületében, ahol sokszor kell ügyeket intéznünk, nagyon udvariasan és kedvesen mosolyogva köszönnek előre a férfiak. Van egy fiúcska, aki frissítőt és sütit hord az ügyintézőknek a szobákba, minket is mindig megkínál.
Az utcán, amikor csapatban vonulunk, ránk dudálnak az autókból. Az esetek 99,9%-ában sofőrnek ajánlkoznak, mert rendkívül szokatlan, hogy gyalogolunk. Időnként megkérdezik, honnan vagyunk. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy a "taxi" szó helyett a "sexy" szót hallottam, de lehet, hogy csak a fülem hordott félre:) Ez sem nekem szólt, hanem a szőke kolléganőmnek, aki mindig a legnagyobb feltűnést kelti közülünk:)
Az többször előfordult, hogy szaúdi nők félrelökdösnek (vagy megpróbálnak) boltban, kórházban. Olyan is volt többször, hogy az utcán ránk szóltak: "What's this?" Nyilván az angol tudásuk eléggé korlátozott, de a rosszallásukat próbálták kifejezni amiatt, hogy nem voltunk teljesen letakarva (pontosabban volt, akinek a kendő sem volt a fején az utcán).
Az iskolában - ahogy már említettem - a lányok jelentős része 20 éves korára férjezett, és gyereke(i) is van(nak). Tegnap és ma szóbeli vizsgák voltak, ahol tetszőleges témáról tarthattak kiselőadást pár percben. A legtöbben a családjukat mutatták be. Kivétel nélkül mindegyik nagy szeretettel és rajongással beszélt a családjáról. Elcsodálkoztam, hogy vannak közülük (20-22 évesen), akik férjnél vannak, gyereket nevelnek, egyetemre járnak és van valami hobbijuk vagy vállalkozásuk is (esküvőszervező, divattervező, grafikus). Amikor megkérdeztem, mit szól a férjük mindehhez, azt válaszolták, hogy örül, hogy boldoggá tudja tenni a feleségét, és büszke a feleségére. Nyilván van ennek valami "Babaház" (Ibsen) hangulata, és én biztos, hogy nem tudnám elviselni.
Ahogy mondtam, nem szeretnék következtetéseket levonni. Nyilván, rendszer szinten nem értek egyet az elnyomás semmilyen formájával, de azok a nők, akikkel beszéltem, boldogok (legalábbis egyelőre, nagyon fiatalok még), jól érzik magukat. Az is igaz, hogy amikor engem kérdeznek a családi állapotomról, és mondom, hogy nincs férjem, se gyerekem, néhányan mindig helyeselnek, és mondják, hogy ők is így szeretnének élni.
Ezek az első hat hét benyomásai. Később nyilván árnyaltabb képet tudok festeni erről a kérdésről (is).
Végezetül egy apróság, amit nem bírok megállni mosolygás nélkül: itt minden idegen férfi "sister"-ként (nővérem) szólít meg bennünket. Túl azon, hogy öcsém is mindig így szólít, a Brian élete című film ugrik be. Nézzétek meg az egész filmet az ünnepek alatt, hogy kapjatok egy kicsit a fílingből, de egy apró kiemelt részlet:
https://www.youtube.com/watch?v=sFBOQzSk14c