Tegnap azzal búcsúztam, hogy négynapos semmittevés következik, ha al-Láh is úgy akarja. Hát, nem úgy akarta:) Miután itteni idő szerint éjjel három körül nyugovóra tértem, reggel 8 körül cseng a telefon a szobámban. Kibotorkálok (aki ismer, tudja, hogy a testem már mozog, de az agyam 2 órával később ébred). Az egyik kolléganőm szól, hogy vár minket a busz a szálloda előtt, irány a kórház, orvosi vizsgálat! És figyeljetek: a szemem se rebbent amiatt, hogy tegnap éjfél körül kaptam a hivatalos emailt, hogy kedden és szerdán várnak minket 8-ra a kórházba (ezt egy kanadai hölgy írta angolul, bíztam benne, hogy a Tuesday és Wednesday szavak mindkettőnknek ugyanazt jelentik). Szépen, kapkodás nélkül elkészültem, negyed óra alatt, minden stressz nélkül. Leballagtam a hallba, ott összevártuk egymást a többiekkel, további 10 perces kellemes csevegés közepette. A végén már a sofőrünk szólt ránk, hogy induljunk.Gondoltuk, ez komoly lehet, ha már ő sürget:)

Elmentünk a helyi kórházba. Rutinosan vittük a fényképpel ellátott beutalónkat, útlevelet és pár fényképet. És milyen jól tettük! Ott ki kellett tölteni még egy beutalót, és arra is fényképet tűztek! Mintha valahol azt olvastam volna, hogy az iszlám tiltja az emberábrázolást... De nem keresem a logikát, ahogy Mariann ezt volt szíves a lelkemre kötni. És tényleg, ha követed ezt a tanácsot, az sokat segít.

Angolul nem nagyon beszélnek errefelé. Ettől függetlenül, mindent le tudtunk bonyolítani: a sofőr telefonszámát felírtuk, hogy majd tudjuk hívni. A recepciós elküldött minket jobbra. Mentünk egy keveset, találtunk egy "Ladies waiting room" feliratú helyiséget, biztosak voltunk benne, hogy itt a helyünk. Leültünk, bent két burkába öltözött leányzó üldögélt. Kedves mosollyal köszöntöttek minket, és nagyon megnéztek. Ez egyébként folyamatos: nagyon kedvesek, mosolygósak, keresik a kapcsolatot, megérintenek, de angolul nem tudunk kommunikálni, hát próbálkozunk. Furák vagyunk nekik, nem sok fehérembert látnak errefelé. Általában azt hiszik, amerikaiak vagyunk, mert olyanokat már láttak filmen. Persze, ezek az egyszerű, utcai emberek, akikkel eddig összefutottunk. Nyilván, a gazdagabb és tanultabb emberek nem így néznek ránk.

Szóval, ülünk a váróteremben, egyszer csak az egyik burkás leányzó felpattan, és bemegy jobbra az egyetlen ajtón. Két perc múlva kijön, felcsippentett aljú burkával, és a lábát törölgeti az ajtó előtti lábtörlőn. Akkor esett le, hogy a mosdó előtt várdogáltunk, nyilván a vizeletvizsgálathoz itt kell gyártani a beadandó anyagot:) Szóval, hiába vártuk volna, hogy az ajtó mögül előjön valaki és szólít minket:) Sebaj, visszaballagtunk a folyosóra (megjegyzem, férfiak-nők vegyesen szaladgáltak a kórház folyosóin, egy-egy helyen valamelyik nem képviselőiből több tömörült, de alapvetően szó sem volt külön bejáratról meg elkülönített vizsgálókról és más hasonlókról).

Némi várakozás után egy katonás idős hölgy (szigorúan csak a szemüvege látszott ki az öltözékéből) színe elé kerültünk, aki újabb papírt töltött ki, és elküldött minket a központi laborba. Először valahogy a röntgenosztályon kötöttünk ki, de aztán egy burka nélküli, felvilágosultnak látszó hölgy útbaigazított minket. A központi laborban háromszor kerültünk körbe, de végül egy kedves, mosolygós, de angolul nem értő bácsi a kezünkbe nyomott fejenként 2 műanyag poharat, tetővel. Így visszatértünk az első helyszínre, a 'Ladies waiting room'-ba. Ott megszabadultunk abayáinktól, amitől viszont a benyitó burkás hölgy annyira megrémült, hogy azonnal vissza is fordult. Mi pedig előállítottuk a megfelelő anyagmintát, és visszamasíroztunk a mosolygós bácsihoz, leadtuk a poharakat, majd hívtuk az egyetemi buszt, hogy jöjjön értünk. Lelet hétfőre lesz, vérvétel kedden - ha Allah is úgy akarja.

Az egyetemen az Angol Intézet vezetője fogad, aki annak idején a telefonos interjúkat is készítette velünk. Ő legalább szépen beszél angolul. Előadjuk a problémáinkat: legfőképpen egy helyi telefonkártyára lenne szükségünk, de ez sajnos kivitelezhetetlen a tartózkodási engedély nélkül. Nem baj, legalább azt kialkudjuk, hogy legyen étkezés a szállodában: a reggelit így megígérik, valamint azt is, hogy tárgyalnak a vacsoráról a PR-felelőssel, amikor az majd visszajön az imából.

Említettem tegnap, hogy itt mindent az ima ideje határoz meg? A boltok, hivatalok, rendelők, minden bezár a napi öt ima idejére. Mi az, hogy vasárnap nincsenek nyitva  a boltok? Zárjon be napi ötször minden igaz magyar boltos, amíg sámánjaink révülnek a világfa gyökere és lombja között, nem? De.

Az egyetem után még elvitettük magunkat a Rashid Mall-ba, bevásárolni ennivalót a hétvégére, mert pénteken este tízig nincs nyitva semmi, péntek ugyanis a megszentelt nap, ekkor mindenki imádkozik napközben. Csütörtök este itt nagy csúcsforgalom van a fentiek miatt, de mi szerencsére a déli órákban voltunk ott, így alig lézengtek a boltban.

Először egy térképet szerettünk volna találni a városról, hátha akkor gyalog is el tudnánk menni egy-két helyre. Az első, akitől érdeklődni próbáltunk, egy biztonsági őrnek látszó férfiú volt. Kati kedvesen mosolyogva (abayában, bekötött hajjal, ahogy kell) megszólította. A biztonsági őr(nek látszó ember) úgy pattant hátra, mint a középkorban, ha bibircsókos-macskás vénasszonyt látott volna! Közölte: neki nem szabad idegen nőkkel beszélnie. Négy nap alatt ez volt az első ilyen élményünk. Nem baj, az információs pultnál álló férfiú nem pánikolt, de a "map" és "bookshop" szavak furcsán csenghettek neki, mert hívott segítséget. Hárman arra jutottak, hogy se könyvesbolt, se várostérkép nincs az üzletben. Körbejártunk, és tényleg nem találtunk. Papírboltot se láttam:( Végül bementünk a Pandába (többen Bandának ejtik, mert a "p" hangot nem minden nyelvjárásban tudják ejteni).

Ez volt az első találkozásom a kinti áruválasztékkal. Lesz még szó az étkezési szokásokról, finomságokról. Most csak annyit, hogy első este egy tonhalas pizzát ettem, a szemem láttára gyúrták a tésztát, rengeteg hal és zöldség került a pizzára, nagyon finom volt. Helyi ételt még nem kóstoltam. Így most a bevásárlóközpontban vettem tahinival (szeszámmagkrém) készített hummuszt (csicseriborsókrém), és ma azt vacsoráztam. Nagyon ízletes volt. Vettem továbbá friss datolyát, másmilyen, mint otthon. Mivel egész nap nem ettünk, hazaérve egy pohár tejjel ettem pár szem datolyát, ami teljesen elegendő volt estig. És tudjátok mit vettem még? Arab gyártású ECETES CSIPSZET! Nem annyira sós és ecetes, mint a megszokott márkák, de talán pont ezért ehetőbb is. Ittam görögdinnyés-rózsavizes gyümölcslét. Nagy főzést nem szeretnék rendezni itt a hotelben, de vettem egy pár marhahúsos kolbászkát,meg egy tahinis babfőzeléket. Holnap azt eszem, ha nem sikerült még a PR-ost előkeríteni az ima óta:)

Hazafias érzelmektől fűtött olvasóimnak fontos lehet az információ, hogy a tejpulton rengeteg HAJDÚSÁGI tejterméket (sajtokat, vajat) találtam.

Fél háromra volt megbeszélve a hazaindulásunk. Amúgy fura kissé, hogy mindenhová csapatostul megyünk (mint itt szinte minden nő). Most már tényleg elkezdek majd fényképezni! Vicces, ahogy a fekete ruháinkban lépegetünk csapatokban egymás lába nyomába. Mint valami varjúraj, akik épp a földön keresgélnek magokat:) Szóval, szatyrokkal megrakodva már nem volt annyi harciasság bennünk, hogy térkép nélkül, a kinti 43 fokban elinduljunk haza gyalog. Tehát akkor jön a taxivadászat. Szerencse, hogy Dénes velünk van, kérjük, intézze ő ezt a kifejezetten férfiakra szabott munkát. Talál is egy taxit a körforgalomban, alkudozás indul, mögöttünk veszettül dudálnak, de ez senkit sem érdekel. Végül 15 riyálban megegyezünk, de nem férünk be hatan a sofőr mellé az ötszemélyes autóba. Ez baj. Ketten kinnmaradnak. Mi elindulunk haza, de furdal a lelkiismeret, hogy mi lesz Adrival és Ágival. Mire a szálló elé érünk, velünk szembe is érkezik egy taxi, ahonnan ők szállnak ki, tíz riyált fizetve. Ezek szerint két nő is meg tudja oldani ezt az embert próbáló feladatot! Újabb tapasztalattal gazdagodtunk. Tényleg, annyi előítélet meg téves információ bénít minket. Minél előbb szabadulunk meg ezektől, annál jobban fogjuk itt érezni magunkat, azt hiszem:)