Kedves Olvasóim!

Engem (minket, mert voltunk egy páran nagyanyám védőszárnyai alatt) kispolgári értékek szerint neveltek. Többek között azt tanultam, hogy a másét (engedély nélkül) elvenni bűn. Ez, ahogy cseperedtem, nyilvánvalóan kezdett vonatkozni mások gondolataira is. Ahogyan a boltban szólok a pénztárosnak, ha véletlenül többet adott vissza, úgy még a vicces mondásoknál is hozzá szoktam tenni: "Tilda barátnőm szerint mindenért meg kell fizetnünk", "Lilla barátnőm szerint többe kerül a leves, mint a hús".

A blogomat is hasonló elvek alapján írom: ahol forrásból dolgozom, ott azt megnevezem, ahol saját gondolataim vannak, azokért felelősséget vállalok, ha mások érintettek a blogomban, engedélyt és hozzáférést biztosítok nekik, és beleegyezésük nélkül nem szerepelnek a történeteimben.

Sajnálatos módon egy ismerősöm összefüggő, hosszú részeket emelt ki a blogomból, és használta fel sajátjaként, anélkül, hogy erre előre vagy utólag engedélyt kért volna, vagy egyáltalán megemlítette volna.

Értem én, hogy a digitális korszakban elmosódni látszik a szerzőség jelentősége, ugyanúgy, mint a középkorban. Értem én, hogy a facebookon mindent megosztunk azonnal, és senki se kutatja a forrást. Értem én, hogy a jelenlét fontosabb annál, mivel vagyok jelen, és az honnan van.

Nem haragszom ezért, de itt és most szeretném leszögezni, hogy a blogban szereplő gondolatok és mondatok - kivéve az idézeteket - A SAJÁT SZELLEMI TERMÉKEIM. Tisztelettel kérek mindenkit, ezt tartsa szem előtt. Megoszthatod, de legalább írd oda, légy szíves, hogy tőlem van.

Akik régóta ismernek, tudják, hogy semmit nem tagadok meg a barátaimtól. Egy kedves szóért bármit odaadok. Ezen nem szeretnék változtatni a jövőben sem. De a minimális korrektség jól esne.

Most, hogy kihevertem a sokkot, új poszttal is jelentkezem hamarosan.

Bevezetés

Mindennek a tenger az oka. Vagyis az, hogy nekünk nincs. Ezért nagyon vágyunk rá. Bárhová megyünk, azt keressük.

Most is.

Kellemes napnak indult, lassú reggeli tetvészkedéssel (ebben otthon nagyon ritkán van részem, évente kétszer talán, pedig ez minden létezés egyedüli értelme, szerintem, ahogy ébredés után lassan a világra eszmélsz, ahogy a szemed hamarabb észleli a környezeted tárgyait, mint ahogy az agyad reagál rá, ahogy egymás után eszmélsz minden kis izmodra és csontodra, ahogy megpróbálod ezeket összehangolt mozgásba szervezni, ahogy ráérősen kortyolgatod a teádat, illatos párájával kezdve, első, forró kortyaival folytatva).

Kellemes napként folytatódott: látogatóim érkeztek, megnéztük az újonnan vett nyomtatót, beszélgettünk, szőttük a szót.

Bonyodalom

Kolléganőm szólt, hogy pénzt kéne váltani, de nem találták az egyetlen olyan bankot a városban, ahol dollárt váltanának riálra. A nyomtatóvásárlás után nekem is szükségem volt némi készpénzre.

Kibontakozás

Emlékeztem nagyjából, hol volt a bank, ahol első nap sikerült pénzt váltani. Meg is találtam a neten, és kiderült, hogy - sose fogjátok elhinni -: a Rashid Mall közelében van! Úgy látszik, ebben a városban ez a bevásárlóközpont az origó. Jobb lesz, ha belenyugszom, hogy bármilyen programot szeretnék is, az innen fog kiindulni.

Elhatároztuk, hogy ötkor a hallban találkozunk, eltaxizunk a Rashid Mallhoz, beváltjuk a pénzt, és lesétálunk a  Cornish Parkba, a tengerhez. A Google a barátunk, a térképen megnézve ez egy kiépített parknak tűnt, meg is jegyeztem, hogy a banktól egyre nyugatra tartva érhetünk oda.

Az öt órás indulás kicsit csúszott, de ennek csak később lett jelentősége. Ez egyébként azért tűnik ideális időpontnak a kimozdulásra, mert megfigyeltük, hogy naplemente előtt, 5 és 6 óra között kellemes szellő fújdogál, a hőmérséklet is alacsonyabb(nak tűnik), és elviselhetőbb a kintlét a szokásos talpig-fekete felszerelésünkben.

Szeretnétek, ha felpörgetném kicsit? Hát jó, bár ez nem az írói szándék, hanem a történelmi hűség miatt fog bekövetkezni.

Kimentünk a főútra, ahol sok taxis szokott ácsorogni. Ezeknek egy része jelzés nélküli "magán"- (van itt ennek a szónak bármi jelentése?)taxi. Az első napon már óvtak minket attól, hogy ilyenbe beüljünk, nehogy a jemeni határig meg se álljanak velünk, és eladjanak a szomáliai kalózoknak:)

Épp begördült egy hivatalos taxi, szokásos alkudozás, tíz riálért (=650 magyar forint) elvisznek négyünket a Rashid Mallhoz. Az alkudozásnak sok értelmét nem látom, mert mindig ennyiért szoktak vinni. De az élvezetek oltárán is áldozni kell, ugyebár: https://www.youtube.com/watch?v=KNE6fq2dK5Y

Elindulunk, de nem sokáig száguldunk, mert előttünk egy rendőrautó piros-kék fényei villognak. Mind a négyen kétségbeesve kiáltjuk: Police/Poizei/Rendőrség! (ki-ki vérmérséklete szerint). Vezetőnk csak mosolyog. Közelebb érve látjuk, hogy két autó koccant össze. Sofőrünk (mivel nem beszél angolul) nemzetközi kézjellel hozza tudomásunkra, mi a véleménye az arab sofőrökről:Amíg ezzel foglalatoskodik, sikerül a bal hátsó kerekét odaverni az eléggé magas útpadkához. Én nem vezetek, de még nekem is feltűnik az a fura hang, ami ezután kábé két kilométeren keresztül kíséri az utunkat. Defekt! (Közben egy autó platóján két gyönyörű kutyát láttam, de az események pörgése miatt ezt nincs időm lereagálni. Pedig érdekes, mert amióta eljöttem otthonról, ez az első alkalom, hogy kutyát látok, az iszlám ugyanis nem tartja sokra az ebeket.)

Persze, szólunk a sofőrnek, aki magabiztosan mosolyog, újra az arab sofőröket említi. De közben már a felnin hajtunk, és minden valószínűség szerint szántjuk az úttestet. Nem beszélve az ezzel járó hanghatásokról. Emberünk a legnagyobb lelki nyugalommal behajt jobbra a boxutcába, kerékcserére. Ő kipattan, a szerelők odaugranak a bal hátsóhoz, máris érezzük a kocsiban ülve, ahogy emelkedünk (+az adrenalin bennünk, hiába, az autóversenyzés extrém sport). Elektromos csavarhúzó hangja, kerék le, kerék föl, csavar meghúz, volt már, hogy a McLarennél ez lassabban ment:) És már robogunk is tovább a célállomás felé. Tíz riálért ennyi élményt nem is vártunk volna.

A bankot magabiztosan megtalálom, eddig jó. Közben a müezzin kiabál, ez rossz hír. De mégsem: az ajtóban ül egy ember, aki mosolyogva beenged bennünket. Az élet királyainak érezzük magunkat! Na, ez az, ami sose tart sokáig a mi szintünkön:(

Szokás szerint Dénest küldjük előre, mint férfiembert. Előző alkalommal itt 10 perc alatt négyen váltottunk pénzt, Dénesnek adtak valami kis papírt, amire ráírtuk az útlevélszámot, meg a beváltani kívánt összeget, és kész. De nincs két egyforma eset, mint tudjuk az orvostudományból. Talán emberünk morcosabb, mert már imádkozni szeretne, talán új fiú, és bizonyítani akar, mindenesetre elkezdi Dénest kérdezgetni. Amíg csak az a problémája, melyik országból jöttünk (fogalma sincs, szeretné, ha olaszok lennénk, mert arról már hallott, de mi ragaszkodunk a magyarságunkhoz, valami érthetetlen oknál fogva), él bennünk a remény. De amikor megtudja, hogy Dénes nem dolgozik Szaúd-Arábiában, hanem a felesége lesz a munkavállaló, na ez már számára kábé olyan, mint ha azt mondtuk volna, hogy a borg vagyunk, és asszimilálni fogjuk őket. Ha lenne szenteltvíz a muszlimoknál, valószínűleg egy vödörrel öntene ránk. Eltelik vagy fél óra, míg aztán mi is felvesszük a ritmust, Dénes közli, hogy tízezer riál a nyugdíja, és mind a feleségei vagyunk, csak van egy édes felesége, meg egy pár mostoha. Ez valamiért megnyugtatja őket, és végre, kapunk egy plasztikkártyát, amivel végrehajtható a pénzváltás. Intermezzo2: közben egy fiúcska imaszőnyegeket terít le a sarokban. Kezdem kényelmetlenül érezni magam, mint amikor valaki túl sokáig marad vendégségben (v.ö.: Milne: Micimackó: Micimackó beszorul)

Én közben fifikás partizánakcióba kezdek, egyből a pénzváltó ablakhoz pattanok. A csel már-már sikerülni látszik: megkapom az ismerős papírt, kitöltöm, beadom a dollárt, a papírt, az útlevelet, de ekkor az isteni gondviselés közbeavatkozik, és a Dénessel éppen végző burnuszos úrhoz küldenek. Felveszem az együgyű ártatlanság mosolyát, de sajnos, a hijab alatt ebből semmi nem látszik, egyedül kék szemeim világítanak, és a rozsdaszínű útlevél a kezemben. A lélekben már imádkozó úriember egy kegyes mozdulattal elhajt, és Dénesre mutat. És tényleg, végül az ő nevén váltjuk be valamennyiünk pénzét.

Mindez nagyjából 60 percet vett igénybe. Ami csak azért baj, mert közben besötétedett, és fogalmunk sem volt, merre kell indulni a tengerparthoz. Abból indultunk ki, hogy az imaszőnyegeket kelet-nyugati irányban tették le, és az imádkozók feje keletre volt. De vagy a mi irányérzékünkkel nem stimmel valami, vagy ők véletlenül rossz felé imádkoztak, minden esetre, egy ideig rossz irányba vezetem a társaságot. Szerencsére, nem ragaszkodom a téveszméimhez, így megtaláljuk a helyes irányt, és egy darabig haladunk is a célunk felé. Amikor elbizonytalanodunk, útbaigazítást kérünk.

És megint a börleszk: úttalan utakon, utcai világítás nélkül haladunk, magunk sem tudjuk, merre. De nekünk a tenger KELL! "Jobbra menjünk, ott látok fényeket!" "Balra, ott van valami sötét, az biztos a tenger!" "Szerintem jobbra van, ez olyan parkos rész, nem?" "Vigyázz, itt valami gödör van, bele ne lépj!" "A franc, nem látok semmit!" "Menjünk még?" "Hát persze, azért jöttünk, nem?"

Végül találunk még egy bevásárlóközpontot, a Kadi Mallt, és tengerszagot érzünk, meg valami sötét tömeget látunk a töredezett betonplatón túl. Érthetetlen, hogy egy városban, amelynek hosszanti oldalán végig ott húzódik a tenger, mennyire nem törődnek ezzel. Persze, van, aki itt piknikezik a sötétben: látjuk, ahogy hasalnak a betonon páran, és vízipipát szívnak, de nem merjük tüzetesebben szemügyre venni őket. Elmegyünk a végső határig (ezt gondosan jelzik a korlátok), és tényleg: alattunk ott a víz. A hullámokon lágyan ringatóznak a belehajigált mindenféle szemetek.

Boldogságunk még nem teljes: megtaláltuk a tengert, de nem férünk a közelébe! Mi legyen a következő lépés? Az ott mintha egy móló lenne! A hangszórópálmát (nem tévedés: magas pálmafa, a levelei tövében a még éretlen kis hangszórók bújnak meg:p) megkerülve tényleg megtaláljuk a móló bejáratát. És elkezdünk befelé sétálni, egyenesen a végzetünk felé.

Tetőpont

Persze, akkor még mit sem sejtve andalogtunk a mólón. Mondjuk, sok értelme nem volt: jobbra magas kőrakás, nyilván a hullámverés elleni védelmül, balra rozsdás halászhajók, és olyan büdös szemeteszsákok, hogy helyenként hálát adunk az égnek, hogy rajtunk a hijab és a kendő is. De mi a céltudatos, végsőkig kitartó, kemény magyar emberek vagyunk, hát elgyalogolunk a móló végéig, ami azért kábé 800 méter biztos megvan, ha nem több. A vízhez persze egy centivel sem kerültünk közelebb. Így megfordulunk, és elkezdjük a visszafelé utat. Ekkor két fénypontot látunk közeledni a móló elejétől. "Hát ez meg hogy jött be ide?", morfondírozunk, hiszen autók elől le volt zárva a móló. A fény egyre inkább zavar minket, ezért Dénes kifakad: "Kapcsold már ki azt a reflektort, fiam!". Nem hiszünk a szemünknek: a reflektorok eltűnnek. Nem mondom, hogy cseppet sem borzongunk a 30 fokban, mert úgysem hinnétek nekünk. Főleg, ha hozzáteszem, hogy most fényszóró nélkül, de az autó tovább halad felénk. Már egészen közel van, fényszóró újra bekapcs: egy rendőrautó!

Jóestétkívánokszemélyiigazolványtútleveltjogosítványtkérjükellenőrzésrefelmutatni. Gondolom, ilyesmit mondhat a rendőr arabul. Azért visszakérdezünk: "Passport?" Válasz: "Arab?" Mondjuk: "No." Ezzel eléggé leszűkítjük a társalgás lehetséges cseleit. Hármunknak van csak útlevelünk a táskánkban. Egyenként odaadogatjuk. Mindenkitől megkérdezi a nevét. Én vagyok a harmadik. Mikor közlöm a teljes nevemet, már csak int. A negyediket már nem is kérdezi. Áldom őseimet. Még próbálkozik: "Why are you here?" Vagy valami hasonlót következtetünk ki. "We took a walk." (Sétáltunk.) Na, ez sok volt már neki is. Ez annyira szokatlan, hogy nem igen jut szóhoz, csak egy legyintéssel bocsát el minket. Békésen kisétálunk a mólóról, a bevásárlóközpont előtt fogunk egy taxit, és olyan fáradtan érünk haza, hogy még a blogbejegyzés megírását is másnapra halasztom.

Megoldás

Mielőtt elindultunk, Ági emailben figyelmeztetett bennünket: készüljünk a kultúrsokkra. Ezzel a mondattal nem sok mindent tudtam kezdeni akkor. Hogy készüljek fel valamire, amit nem ismerek?

Ma már azt hiszem, a mondat rendben volt, de a címzettet Ági eltévesztette: valójában a a helyi lakosokat kellett volna figyelmeztetnie: "Vigyázat! Jönnek a magyarok! Olyan fura szokásaik vannak, amikhez a végletekig ragaszkodnak, hogy jobb lesz, ha felkészültök!"

Lelki szemeim előtt megjelenik a helyi sajtó vezető cikke: "Szokatlan jelenségre figyeltek fel Jazan békés polgárai. A mindeddig álmos hétköznap délutánokon egy fehér férfi, változó számú feleségeivel a város különböző pontjain tűnik fel, és ami a legnagyobb rejtély: GYALOG! Mit csinálhatnak ezek az emberek? Mi lehet a céljuk a gyaloglással? Várjuk olvasóink megfigyeléseit és ötleteit a témával kapcsolatban. Fényképes bizonyítékokat 'Itt bukkantak fel a titokzatos gyaloglók' emailcímre várjuk a szerkesztőségbe."

Ui: Fénykép nincs, nagyon sötét volt:(

Ismeritek a történetet, amikor Nyuszi "már reggel úgy ébredt, hogy nagyon fontosnak érezte magát, és mintha egyenesen tőle függene valami. Olyan nap volt, amikor Szervezni kell valamit, vagy Levelet kell írni Nyuszi s. k. aláírással, vagy megmondani, kimondani a véleményét valamiről, amiben mindenki élénken helyesel." (Milne: Micimackó kuckója. Ötödik fejezet)

Na, hát én nem így ébredtem. Punnyadni akartam ezerrel, kimaxolni a punnyadást. De persze nem ez lett.

Reggel még tartottam magam: tízkor keltem, nem mentem reggelizni, és a reggeli csevejt is kihagytam. De aztán bekúszott a külvilág.

Először a neten próbáltam megnyitni egy rövidfilmet, de annyira lassú volt a net, hogy a 12 perces filmet 65 percig néztem, és csak a felénél tartottam, amikor végleg megszakadt a letöltés.

Aztán segítettem az egyik kolléganőmnek elkezdeni a blogírást, de minden egyes művelet hosszú percekig tartott. Pedig tegnap este megmértem a net sebességét: feltöltés 820 mega körül, letöltés 240 körül, nem lenne rossz, ha nem az lenne, hogy az egész szálló ezen osztozik. És persze meg sem közelíti az otthonit.

Utána mostam. Nem lehetett tovább halogatni, kezdtem kifogyni a fehérneműből. Olvasgattam kicsit, Neil Gaiman Amerikai istenek című könyvét kezdtem el ideúton, és elég érdekesnek ígérkezik.

Aztán jött a hír, hogy a recepciós szólt a csoport egyetlen férfitagjának: máig volt a szobafoglalás. Így írtam egy levelet az intézet vezetőjének, mondaná meg, van-e teendőnk ezzel kapcsolatban. (Szerintem neki lenne teendője, de ezt mégse írhattam neki:p)

Teljesen Nyuszikásan éreztem már magam, és ekkor jött el a nap fémpontya (https://www.youtube.com/watch?v=ylIyl-kQjTE 0.50-nél): elmentünk a kirándulni. De nem ám akárhová, akárhogyan! Hanem a hegytetőre, kilátást nézni!

Először is beöltöztünk, ahogy illik.

Na: ez nem egy bogár, nem is egy fremen a szomszéd sziecsből, hanem én vagyok, de napszemüvegben, mert fél ötkor még erőst süt a nap. Háttérben az a magas épület a hotelünk.

Utána nekivágtunk, ahogy szoktuk, toronyiránt. Egy darabig teljesen jól haladtunk, de jött egy olyan része a városnak, ahová, azt hiszem, turista be nem tenné a lábát. Felfelé haladtunk egyre, és európai tapasztalatainkból kiindulva azt hittük, ez lesz az elegáns környék. Hát, nagyon nem így lett. Inkább egyfajta elhagyott bánya - szeméttelep kombóra hasonlított a hely. Viszont, meglepő módon, itt láttuk eddig a legdúsabb vegetációt, sőt madarakat is! Egy hét óta először hallottam madarakat! Elhaladtunk néhány nagyon fekete kisgyerek és felnőtt csoportja mellett, akiknél kalitkában galambok és egyéb szárnyas jószágok voltak. Még egy jobbkanyar, és felértünk a hegytetőre. Kitartásunkat siker koronázta: tényleg lehetett látni a tengert fentről, bár a panoráma messze alulmúlta a várakozásainkat. Íme:

Háttérben a kékesszürke maszat a tenger, előtérben tengernyi szemét, törmelék, egyéb tájidegen kellékek. Látjátok, sok a romos ház: nem tudjuk, hogy csak félig építették-e fel, vagy félig bontották-e le őket.

Azért elkaptunk egy naplementét (csak ne öntsétek le liszttel a fényképet:p)

A másik oldalon előttünk feküdt a város. Nagyon kellemes helynek tűnik, ha nem látszik a szemét.

Mire visszaértünk kis sétánkból, besötétedett, a müezzin esti imára szólította az igazhitű muzulmánokat. Én meg lefényképeztem a szálloda közvetlen közelében található három mecsetet esti díszkivilágításban. Benneteket mire emlékeztetnek?

Egy órácska pihenő után, az eredeti (gyaloglós) terveket módosítva, taxival elmentünk a HyperPandába (hájberbanda), mert egy Samsung lézernyomtató erősen le volt olcsítva, és a régebben itt tanítók mondták, hogy nyomtatóra nagy szükségünk lesz. Hárman összefogva vettünk egy nyomtatót,és némi papírt. Szóval, akár kezdhetnénk is dolgozni, felőlünk...

"Mindig csak menni és menni, és mikor elindul az ember, sohasem lehet tudni, mikor ülhet le ismét." (Rejtő Jenő)

Az úgy volt, hogy ma megyünk a vizeletleletért a kórházba. Múlt csütörtökön megbeszéltük az intézet vezetőjével, hogy reggel 8-ra értünk jön a busz.

Ennek megfelelően a fürgébbek már reggel 7-kor, a lustább (vajon ki lehet az?)  fél 8-kor az étkezőben fogyasztották a reggelijüket. A szállodai reggeli ízletes, bőséges is, csak korán kell odaérni, mert nem töltik fel a készleteket (egyfajta svédasztalos rendszer ez). Mivel én sosem szoktam reggelizni, egy pici tálka kukoricapehely, pár kocka ananász, valamint gyümölcslé és tea a fogyasztásom.

8-kor már mindenki a hallban ül, izgatottan. Némi helyzetismeretre utal, hogy azt találgatjuk: jön-e értünk a busz. Fél 9-kor elkezdünk alternatív tervekben gondolkodni. Háromnegyed 9-kor felhívjuk az egyetemet. Öt perc múlva visszahívnak, mondják. 9-kor egy üzenetet ad át a recepciós: a busz vagy jön, vagy nem. Visszakérdezünk: akkor most jön, vagy nem? A válasz egy egyértelmű talán (maybe).

Na de nem olyan családból származunk mi, hogy ettől idegesek legyünk! https://www.youtube.com/watch?v=ZfXVTB9pXw0

Negyed tízkor, a legnagyobb napsütés és hőség közepette, szépen gyalog nekivágunk az útnak. Teljes fekete ancúgban. A legújabb fokozat, kiegészítő felszerelés: napszemüvegben.Mondjuk, a tegnap esti hajmosásnak így már nem sok értelme marad. Két perc elteltével csorog az izzadság a hajam tövéből, lefelé a gerincemen. És újra megyünk a porban, járda nélkül, életveszélyes autófolyamok között átkelve az úton, a magyarok megszállottságával. Nincs ám messze a klinika, negyed óra-húsz perc, útkereséssel együtt. Mert térképünk nincs, emlékekre és megérzésekre hagyatkozva megyünk, nagyjából toronyiránt. És tényleg: odaérünk a klinikára!

Ha már ott vagyunk, megpróbálkozunk a vérvétellel. Majdnem simán megy, kivéve, hogy útlevél-másolatot kérnek. Dénesről azt hiszik, a világ egyik leggazdagabb embere lehet, mert állandóan öt feleséggel mászkál a klinikára:) Ugyanis ő segít intézni bizonyos dolgokat nekünk, bár meg kell mondjam, mi gátlástalanul segítséget kérünk bármely helybéli férfiútól, és csak elvétve mutogatják, hogy nem állhatnak szóba velünk. A többségük segít, kedvesen, mosolyogva.

A fénymásolást is azonnal elkezdik. Mondjuk, két útlevél két-két oldaláról (tehát négy oldalnyi fénymásolatról beszélünk) másolatot készíteni eltart 10 percig (nem túlzok), és belekerül vagy 10-12 papírlapba. Már a megfelelő oldalak kiválasztása is komoly megfontolást igényelt, hát még annak eldöntése, hogy akkor most vízszintesen vagy függőlegesen helyezzék-e be az útlevelünket a fénymásolóba. Ezek nem egyszerű kérdések ám, hiába gondolnánk azt, a megfelelő háttérismeretek hiányában!

Utána vérvétel, nekünk szigorúan a Female (női) szekcióban. Két doktornő van: egy idősebb és egy fiatalabb, meg egy adminisztrátor. Meg elvileg egy beteg, de annak a rokonai, meg a legtürelmetlenebbek, akik benyomulnak az ajtón, szóval, van némi nyüzsi odabent. Én is felveszem a tempót, benyomulok, és bár mondják, hogy menjek ki, úgy teszek, mint aki nem érti. Kedvesen nyújtogatom a papírjaimat. Ez működik. Hamar a fiatal doktornő keze alá kerülök. Először engedélyt kérek, majd megszabadulok az abayámtól,mert szűk az ujja, nem tudom feltűrni.

Nálam ilyenkor kezdődik a rettegés: otthon a nővérkék sopánkodnak, hogy nem találják a vénámat, aztán hangosan közvetítik a folyamatot, amit én nehezen viselek. A vér látványával semmi bajom, de a sportközvetítés megemeli az adrenalinszintemet: nem tudom, a nővérnek drukkoljak vagy a vénámnak, amelyik folyton elugrik a tű elől. Itt azonban sima ügy: doktornő beszúr, vér jön, 40 másodperc múlva közli: "Nice" (Renden, minden jó.). Már csak azon drukkolok, a nagy kavarodásban tényleg az én mintámat ragasszák a beutalómra. Azt még látom, hogy az adminisztrátor próbál megküzdeni a vezetéknevemmel, de feladja, és az üvegcsére a keresztnevem kerül. Mindegy, nem hiszem, hogy még valaki tartózkodik Jazanban ezzel a keresztnévvel:)

Az igazsághoz tartozik, hogy van, aki rosszabbul járt: nehezebben tudták levenni a vért, illetve a mintát is lehet, hogy elcserélték. Mindegy, majd kiderül:) Nem aggódunk fölöslegesen.

Már csak a beutalópapírjainkat kell visszaszereznünk, arra egy aláírást, aztán máshol egy pecsétet, és már mehetünk is al-Láh hírével. Egy hét múlva eredmény:)

Említettem már, mihez kell ez az egész? Ismeritek A kakas és a pipe című mesét? https://www.youtube.com/watch?v=OfPLnoxt330 Na jó, megkegyelmezek: van egy élvezetesebb változat is, a Magyar népmesék sorozatból: https://www.youtube.com/watch?v=MLCHBf9bNLg

Szóval: kell vér- és vizeletvizsgálat (ugye, otthon már mindenféle vizsgálatot el kellett végeztetni a vízumhoz, de az itt nem jó). Azzal igényeljük az iqamát (tartózkodási engedélyt). Azzal kötjük az egyetemen a szerződést. Azzal kapunk lakáskát, telefonkártyát és internetet. Ja, és majd fizetést is.És ha majd ez mind jól meglesz, akkor tudunk elkezdeni dolgozni. És, hogy utána se unatkozzunk, majd ezután kell a 90 napos ideiglenes vízumunk helyébe igényelni egy állandót.

Az intermezzó (https://www.youtube.com/watch?v=O0wOD9TWynM) után jöjjenek a részletek az igazi légiós kiképzésről. Szóval, már úgy 11 felé járt az idő, és el kellett dönteni, hogy hazagyalogolunk a legnagyobb melegben, vagy elgyalogolunk a nem-mondom-ki-a-nevét bevásárlóközpontba, mert megfogytak az élelmiszerkészleteink. A másodikat választottuk hárman. És újra: járda nélkül, porban, főútvonal mellett, keresztezve a forgalmat, törünk előre tetőtől talpig feketében. 20 perc vad vánszorgás a legnagyobb napsütésben egy erős férfit is megtörne szerintem, de nem engem! Én fakír vagyok! Csak, amikor rájöttünk, hogy hiába keltünk át a kétszer négy sávon (zebra, közlekedési lámpa nincs errefelé), mert a bevásárlóközpont (mint az igazság) odaát van, na akkor" a gyermeknek kél káromkodni kedve". Szóval, autók között kétszer négy sávon vissza, tökön-babon (inkább: műfüvön és homokon) át, toronyiránt a bevásárlóközpont 4-es bejáratához.

Innen már minden egyszerű: még időben (értsd: ima előtt) bejutunk a Pandába, megvesszük, ami kell (gyümölcs, ecetes csipsz, gyümölcslé), fizetünk, majd üldögélünk egy órácskát a hűvösben, nem annyira a rekreáció miatt, mint inkább azért, mert az ima alatt kicsi a valószínűsége, hogy taxit találunk. Mert bármekkora hősök vagyunk is, szatyrokkal délben visszafelé nem tesszük meg egyben azt az utat gyalog, amit odafelé is csak két részletben bírtunk. Taxit találni egyszerű, haza az út 5 perc kocsival.

Mire hazaértem, kitakarították a szobát (reggel kiraktam a "Please clean the room" táblácskát). Friss törölköző, friss ágynemű. Ezért azonnal be is ájultam (jó, némi vízivást meg zuhanyozást követően), és este 6-ig aludtam.

Szeretnétek látni a képeket a hotel-lakosztályomról? OK, megmutatom. Nem 5 csillagos, de tiszta, és kényelmes. Figyeljetek:

Ahogy bejövünk, első a főzőfülke:

Tovább, balra a fürdőszoba:

És:

Jobbra hálószoba:

Ebből az ágyból kettő is van a hálószobában:

Nem kéne messzire menni a hideg Martiniért, ha lehetne inni:)

A bejárattal szemben pedig a nappali, ahol a blogot (is) írom:

Azért mondjuk kommentelhetnétek, vagy ilyesmi:) Persze, nem szeretném beosztani a szabadidőtöket, de naponta többször izgatottan nézegetem, jött-e valami megjegyzés:) Várom, mint a karácsonyt:) Vagy annyira, mint ti az új bejegyzést:)

Jelenleg ez az egyetlen dolgunk. Nem olyan könnyű, mint hinnétek.

Adott egy kisváros, látnivalók, kulturális érdekességek, sőt, a legtöbb helyen gyalogjárda nélkül. Adott egy szálloda, ahol a függönyök be vannak húzva, az ablakok eltakarva - kulturális hagyomány, hogy a nőket ne lehessen meglátni. Adott egy csapat nő, kevés helyismerettel és nem túl sok készpénzzel. Ki mihez kezd ebben a helyzetben?

Mondjuk, én netezek:) Tartom a kapcsolatot a szeretteimmel. Olvasgatok, ha már van e-olvasóm a barátaim jóvoltából:) Ugyanakkor nem akarok kimaradni a kis apró információkból, amik mennek a csoportban. Tudjátok, most szövődnek a kis szociális hálónk szálai.

Kezd körvonalazódni egyfajta napirend: végre kapunk reggelit a szállodában. Ezt szépen elfogyasztjuk, tenger idő alatt, majd az étkezőből átülünk a hallba, és beszélgetünk. 11 és dél között elvonulunk a szobáinkba. De délután négy óra felé már mindenkinek tele van a hócipője a bezártsággal, így megpróbálunk kitörni.

Tegnap lementünk a tengerhez. Kinéztünk a Google Maps-en egy parkos tengerparti részt, megkérdeztük a recepción, hogy biztonságos-e. Hívtak nekünk egy taxit. A sofőr jó ember volt (pakisztáni). Amikor kiszálltunk, nem kérte el a viteldíjat, sőt, az egyik mobilját is kölcsönadta, hogy azzal hívjuk őt, amikor haza akarunk menni. Mi magyaráztuk, hogy hétre jöjjön értünk, ő magyarázta, hogy hívjuk fel:)

Sétálgattunk egy kicsit. Sajnos, a naplementéről épp lecsúsztunk, a telihold még nem jött fel, meg kellett elégednünk az alkonyi fényekkel, a párával, a hullámverés hangjaival, és a kellemes széllel, ami rángatta az abayánkat, főleg a patentos változatot:)

A tengerparton voltak többen, de nem volt tömeg. Néhány férfi fürdött, nagyon bent láttunk egy nőt is, teljes abayában és kendőben állt a vízben. Igen, itt másképp nem mehet be nő a tengerbe. És úsznia pedig kifejezetten tilos. Természetesen, nekünk őt fotózni is tilos, így meg sem próbáltuk, higgyétek el becsszóra.

Beszélgettünk, míg besötétedett, sétáltunk, padon üldögéltünk. Hét előtt tíz perccel már odaálltunk a kávézó elé, ahová a taxisofőrrel megbeszéltük a találkozót. Persze, negyed nyolckor még nem volt sehol. Próbáltuk hívni a kölcsön mobilon, de csak az üzenetrögzítő szólt. Kezdtük kissé kényelmetlenül érezni magunkat, és vészforgatókönyveket gyártani: az egyik szerint voltaképpen annak a simkártyának a számát adta meg, amelyiket kölcsönadta, nyilván azt a számot hívjuk. A másik szerint a rendőrök fognak minket fölvenni,mert már a harmadik kört tették meg előttünk. Mert mi van - gondoltuk -, ha azt találja mondani, hogy elloptuk a mobilját? Mondjuk, ennek semmi valószínűsége nem volt, de ha már gyártunk elméleteket, hadd szóljon:) Végül arra jutottunk, ha nem jön fél 8-ig, felhívjuk a hotelünket, és megkérjük, segítsenek. Nem volt rá szükség, fél 8 előtt pár perccel befutott a taxink, nem igazán izgatta a késés:) Mi sem morogtunk, végül is a tengerparton relaxáltunk, nem időre mentünk, nem volt miért panaszkodni. Megtartottuk Rashid telefonszámát, a későbbi időkre.

Ma nagyjából ugyanaz a forgatókönyv valósult meg, annyi különbséggel, hogy délután újra sétálni indultunk a környékre. Tényleg, higgyétek el, csak az visz rá erre, hogy ne kelljen a négy fal között ülni. Mert az utcán sétálni itt teljesen szokatlan, és nem valami üdítő tevékenység. 5 körül indultunk, még mindig nagyon meleg van olyankor, bár a nap már megy lefelé. A porban gyalogolunk, és közben izzadunk az abaya alatt. Fogyókúrának és méregtelenítésnek is kitűnő:) Ezúttal férfi kísérőnk is akad, egy magyar srác, aki január óta van itt, és szintén a mi szállónkban lakik. Sok kis érdekes információhoz jutunk. Például arról, hol, milyen ételt érdemes venni a környéken, vagy hogy a helybéli férfiak mennyire tisztelnek bennünket, magyar tanárokat, "doktor"-nak szólítanak, és bízhatunk abban, hogy 1. nem állnak szóba velünk, mert félnek, 2. vagy szóba állnak, ha mi kezdeményezünk, és akkor nagyon segítőkészek. Ez eddig tényleg így is volt. Megtudjuk, hogy bár a nők számára fura előírások vannak, amelyeket sok nő vitat, ugyanis ezeket nem a Korán tartalmazza, azért a nők is megtalálják a módját, hogy érvényre juttassák az akaratukat. Például külön költözhetnek a férjüktől, vagy beadhatják a válást. Mindkét esetben a férfi nagyon rosszul jár, mert ugyanolyan életszínvonalat kell biztosítania a különélő vagy elvált feleségének, mint annak, akivel együtt él. Vagy például, a rendőrök nem állítanak meg olyan autót, amelyben női utas van, mert félnek, hogy a nő megvádolja őket azzal, hogy tiszteletlenek voltak velük, és akkor keményen megbüntetik őket. Ez egyébként más idegen férfiakkal is megeshet. Persze, ettől még nem lesz kiegyensúlyozott a két nem jogi helyzete. Hogy mást ne említsek (az abayás strandolás mellé), a nők nem vezethetnek. És ha éppen nincs otthon felnőtt férfi családtag, előfordul, hogy a tíz-tizenkétéves gyerek vezeti az autót. Saját szemünkkel láttunk egy ilyet tegnap.

Valahogy ma megint az abayaboltban kötünk ki. Miután Kati felpróbált sokfélét (már kezdjük kitanulni, hogy mire kell figyelni, bár semmi nem segít azon a tényen, hogy egy rakás műszálat kell magunkra aggatnunk), és meg is vett egyet, eljutunk az olcsó bolt (mint nálunk egy kínai piac) középpontjába, ahol felnézve a következő kupola látványa fogad minket:

Megy egy kis erkélyé:

Egy kis ízelítő abból, hogy bár kívül nagyon elhanyagoltnak látszik minden, azért belül van ám csillogás!

Kerülőúton jöttünk haza, ezúttal kissé kellemesebb környéken át, de járda itt sincs. Mindenesetre, a kirándulás után nem csak hajat és lábat mostam, de bizony az abayát is kilögyböltem a frissen vásárolt "abaya shampoo"-val, ami remélhetőleg (a felirata szerint legalábbis) megőrzi az abaya fekete színét.

Jó éjt, gyerekek, búcsúzik a Füles mára...

https://www.youtube.com/watch?v=BWiw7Rn1xMo

Hölgyeim és Uraim!

Csak ma, csak itt, csak Önöknek a harmadik évezred legnagyobb szenzációja: Az Igazi Jeti!

V.ö.: https://www.youtube.com/watch?v=aRRO9_3GTpU

Reggel bujkálok, délután lábnyomozok, este ijesztegetek.

Ez volt az:

(Az első abayánk, a Rashid Mall előcsarnokában)

Ez a középső szakasz:

(A háttérben az arab tévében egy mese-fantasy megy éppen, kár, hogy nem a csodatévő óriás tevét látjuk éppen, aki szintén szerepelt a műben)

Mondjuk van még egy fokozat:

Bármilyen fura is, az utolsó képen látható viselet (hijab) a legkényelmesebb, legszellősebb. Valószínűleg az utcán ezt fogom hordani. Ráadásul így vagyunk a legkevésbé feltűnőek, ami szintén fokozza a komfortérzetet:)

Kellemes hétvégi borzongást kívánok minden kedves olvasómnak (és nézőmnek)!

Ma pihenőnap volt, amit szigorúan betartottam: igaz, éjjel négykor hajtottam álomra a fejem, de délig aludtam (nem, nem zavar a müezzin, nem is hallom). Kényelmesen reggeliztem (datolyát és tejet), aztán teáztam, netezgettem.

Erről eszembe jutott, hogy néhány alapvető dolgot leírjak, mert például én ezeket nem tudtam IQ-ból. A netről és Sitkei Levente Fekete sivatag című könyvéből leszek okos a továbbiakban. Szaúd-Arábia nagyon fiatal ország, kétféle értelemben is: Az 1930-as évek elején egyesítette a területen élő beduin törzseket Szaúd király, akiről az ország a nevét kapta. Az évtized végén találták meg az olajmezőket az ország észak-keleti vidékein. Mivel épp kezdődött a második világháború, Németország, Nagy-Britannia és az USA szerették volna rátenni a kezüket az olajra. Az USA-nak sikerült végül. Fiatal az ország abból a szempontból is, hogy az átlagéletkor 25 év körül van. A családokban rengeteg a kisgyerek, és itt tényleg nagyon szeretik őket: a kolléganőm 10 éves kisfiát mindenütt ajnározzák, senki nem megy el szó nélkül mellette. Az utcán, bevásárlóközpontban, orvosi rendelőben is látható, hogy minden felnőtt (apák-anyák-rokonok-idegenek) törődnek a gyerekekkel, akik - mivel kellő figyelmet kapnak - nem hisztiznek, nem kell trükkökkel magukra irányítaniuk a felnőttek érdeklődését.

Az olaj jólétet biztosít, de a szaúdi király felelős a népéért, és gondol a jövőjükre, amikor elfogy az olaj. Ötéves terveket készít(tet) a tanácsadóival. Az alapvető elképzelés az olaj utáni időszakra az, hogy a most felnövő generációk tanuljanak és dolgozzanak majd (jelenleg a szaktudást igénylő feladatokat javarészt európai, amerikai és ausztrál szakemberek végzik, a többit pedig a muzulmán távol-keleti (India, Pakisztán) bevándorlók. A terv része vagyunk mi is, ezért nyitották meg az iskolákat és az egyetemeket a nők előtt is, és ezért hívtak minket ide tanítani.

Az ország java része sivatag, keleten az olaj mellet hatalmas datolyamezők vannak, ez a második legfontosabb exportcikk. Nyugaton a Vörös-tenger határolja. Itt található az iszlám vallás legszentebb helye: Mekka (Makkah) és Medina is. Évente muszlimok milliói keresik fel a Kába-követ a "hádzs" idején (minden igazhitű muzulmánnak életében egyszer el kell ide látogatnia). Az országban a turizmusnak ez az egyetlen formája, egyébként csak üzleti vízummal lehet beutazni. A nem éppen kellemes éghajlati viszonyok és a turizmus e szűk keresztmetszete ellenére vannak látogatásra érdemes helyek, nemzeti parkok is. Remélem, eljuthatok majd ilyen helyekre, és személyesen is beszámolhatok róluk.

Az ország a legortodoxabb (de nem szélsőséges) iszlám állam. Az iszlám erkölcsiség, a "saria" irányítja a mindennapi életet (öltözködés, étkezés, még a mosakodás is), a jog valamennyi területét, beleértve a bíráskodást is. Ezt Allah nyilatkoztatta ki a Koránban, tehát ma is az élet minden területét a Koránban írtak szerint kell szervezni. Ezért nem található az országban nyilvános mozi, színház, koncertterem, galéria. Ezért különítik el a férfiakat és nőket, ahol csak tehetik, és ezért járnak a nők fekete burkában, abayában, hijabban (persze, alatta a legdivatosabb holmikat hordják ők is). És ezért van, hogy az arabok naponta ötször imádkoznak, és az ima előtt rituális mosdást kell végrehajtaniuk, így tényleg tiszták.

Az arab kultúra egyébként nagyon ősi, több tudományágat ők kezdtek művelni, bár nem ebben az országban, és nem is a beduin törzsek. Azért említsük meg az algebrát, a kémiát és az orvostudományt.

Apropó, matematika! Nézem itt az árcédulákat, meg a Panda-katalógust, és elgondolkodom: miért hívjuk mi arab számoknak azt, amit használunk? Mondjuk, az 1 és 9 ugyanolyan. De a többi nem is hasonlít. Pl. az 5 úgy néz ki, mint a 0, a 0 viszont egy kis pontocska. A hármas és a kettes olyan, mintha el lenne fordítva 90 fokkal, és megcsúszott volna a kezünk írás közben. A nyolcas egy felfordított V betű. Aki a helyes megfejtést (miért hívjuk arab számoknak) megírja kommentben, kap egy hijab-ot ajándékba (nem lesz muszáj hordania az utcán).

Jegyezzünk még meg a matekhoz annyit, hogy itt gyakorlatilag nincs váltópénz. Az árak egészre vannak kerekítve, rengeteg egyszerű termék  10 riálba kerül (kb. 650 Ft) (tegnap vettünk libanoni kenyeret, 6 db 1 rial). Az egyetlen olyan árucikk, ami nem éri el az egy egész riált: na, ki találja ki? Literje 47-51 hallalah (ez lenne a fillér)? Igen, a benzin:) Megnéztem a neten, ennél olcsóbb benzin csak Venezuelában, Líbiában és Szíriában van (utóbbi adatért már nem kezeskedem).

Elég lesz ennyi ismeretterjesztés egyelőre, mert megfájdul a fejetek:) Inkább elmesélem, hogy ma gyalogtúrára indultunk. Ez nem lenne nagy szó, turistaként mindenhol ezt csináltam. De itt inkább hőstettnek (még inkább vakmerőségnek) hívnám az ilyesmit. Először is: be kellett öltözni: abaya, pamutalsósapka és kendő. Másodszor: nem csak a szokásos meleg volt, de ma felhős volt az ég is, ami erősen megnövelte a páratartalmat és a diszkomfortérzetünket. Harmadszor, itt a helyiek se gyalogolnak tíz méternél többet, erre mi nekivágunk egy 20-25 perces túrának délután 4 órakor! Ezt a hibát többet nem követem el: nem elsősorban a meleg miatt (bár erősen folyt rajtam a víz, nem volt kibírhatatlan), hanem azok a rettenetesen koszos mellékutcák, járda nélkül, ahol haladtunk (nem a főútvonalon, hogy rövidítsünk)! És a sok koszos, sovány macska! Nem, nem szeretném még egyszer átélni ezt.

Útközben betértünk egy vendéglőbe: öt nő (egy hijabban, ketten kendőben, ketten kendő nélkül), valamint két férfi (akkor is annak számít, ha csak tíz éves az egyik). Amíg csak nézelődtünk, nem szóltak, de amikor elkezdtünk letelepedni, egy ott étkező fiatalember ijedt arccal valamit magyarázott a pincérnek, aki kitessékelt minket, és a sarkon befordulva a "family section" nevű részlegbe próbált beterelni minket. Ebből annyit láttunk, hogy tejüveggel elválasztott boxokból áll. Nekünk ennyi elég is volt, elköszöntünk a pincértől.

Kimelegedve elértük a szokásos Rashid Mallt (remélem, legközelebb máshová megyünk, nem akarom, hogy ez legyen számomra a szaúdi Royal Mile). Délután 5 körül már nyitva voltak az üzletek (helyesbítenem kell a tegnapi értesülésemet, hogy csak este 10-kor nyitnak pénteken). Betértünk az abayaboltba is, és vettünk hijabot (ez az ablakos fejfedő), mert rájöttünk, hogy szellősebb, mint a pamutsapka-fejkendő kombó.

Üldögéltünk kicsit a bevásárlóközpontban (volt, aki vacsorázott közülünk, én nem voltam éhes), megbeszéltük, hogy holnap elmegyünk a tengerhez. Mellettünk egy ún. "Digital world" nevű vidámpark üzemelt: hullámvasút, kalózhajóhinta, célbadobás, ami kell a gyerekeknek. Azt is megfigyeltem, hogy a kisebb gyerekeket az asztalra ültetik fel, és onnan esznek. Amúgy itt még él az a szokás sok helyen, hogy a földön ülve, kézzel esznek. A hijabot viselő anyukák pedig néha, titokban, a hijabot diszkréten oldalt felemelve bekapnak egy-egy falatot.

Hazafelé én a taxit választottam, harmadmagammal, a többiek a sétát. Ők is épségben hazaértek, pedig sötét volt már, szóval, nincs mitől félni. Vacsorára kolbászkát sütöttem, azt ettem tahinás babbal. Finom volt. Észrevettem, hogy kevesebbet eszem. Napok óta nem láttam csokit, például, és nem hiányzik egyelőre. Néha pár szem datolyát befalok, ezzel ki van elégítve az édesség iránti igényem.

Este még volt egy látogatónk, Eszter (szintén a januári turnusból), aki azért látogatott meg minket, hogy elmondja: igyekszik telefont szerezni nekünk, lehet, hogy már vasárnap estére lesz itteni simkártyánk. Ez nagy előrelépés lenne az eddigi állapotunkhoz képest. Nagyon várom a holnapot, hátha tényleg megláthatom a Vörös-tengert:) Délután tervezzük a menést, naplemente, telihold, full HD. Majd beszámolok, tartsatok velem holnap is.

Tegnap azzal búcsúztam, hogy négynapos semmittevés következik, ha al-Láh is úgy akarja. Hát, nem úgy akarta:) Miután itteni idő szerint éjjel három körül nyugovóra tértem, reggel 8 körül cseng a telefon a szobámban. Kibotorkálok (aki ismer, tudja, hogy a testem már mozog, de az agyam 2 órával később ébred). Az egyik kolléganőm szól, hogy vár minket a busz a szálloda előtt, irány a kórház, orvosi vizsgálat! És figyeljetek: a szemem se rebbent amiatt, hogy tegnap éjfél körül kaptam a hivatalos emailt, hogy kedden és szerdán várnak minket 8-ra a kórházba (ezt egy kanadai hölgy írta angolul, bíztam benne, hogy a Tuesday és Wednesday szavak mindkettőnknek ugyanazt jelentik). Szépen, kapkodás nélkül elkészültem, negyed óra alatt, minden stressz nélkül. Leballagtam a hallba, ott összevártuk egymást a többiekkel, további 10 perces kellemes csevegés közepette. A végén már a sofőrünk szólt ránk, hogy induljunk.Gondoltuk, ez komoly lehet, ha már ő sürget:)

Elmentünk a helyi kórházba. Rutinosan vittük a fényképpel ellátott beutalónkat, útlevelet és pár fényképet. És milyen jól tettük! Ott ki kellett tölteni még egy beutalót, és arra is fényképet tűztek! Mintha valahol azt olvastam volna, hogy az iszlám tiltja az emberábrázolást... De nem keresem a logikát, ahogy Mariann ezt volt szíves a lelkemre kötni. És tényleg, ha követed ezt a tanácsot, az sokat segít.

Angolul nem nagyon beszélnek errefelé. Ettől függetlenül, mindent le tudtunk bonyolítani: a sofőr telefonszámát felírtuk, hogy majd tudjuk hívni. A recepciós elküldött minket jobbra. Mentünk egy keveset, találtunk egy "Ladies waiting room" feliratú helyiséget, biztosak voltunk benne, hogy itt a helyünk. Leültünk, bent két burkába öltözött leányzó üldögélt. Kedves mosollyal köszöntöttek minket, és nagyon megnéztek. Ez egyébként folyamatos: nagyon kedvesek, mosolygósak, keresik a kapcsolatot, megérintenek, de angolul nem tudunk kommunikálni, hát próbálkozunk. Furák vagyunk nekik, nem sok fehérembert látnak errefelé. Általában azt hiszik, amerikaiak vagyunk, mert olyanokat már láttak filmen. Persze, ezek az egyszerű, utcai emberek, akikkel eddig összefutottunk. Nyilván, a gazdagabb és tanultabb emberek nem így néznek ránk.

Szóval, ülünk a váróteremben, egyszer csak az egyik burkás leányzó felpattan, és bemegy jobbra az egyetlen ajtón. Két perc múlva kijön, felcsippentett aljú burkával, és a lábát törölgeti az ajtó előtti lábtörlőn. Akkor esett le, hogy a mosdó előtt várdogáltunk, nyilván a vizeletvizsgálathoz itt kell gyártani a beadandó anyagot:) Szóval, hiába vártuk volna, hogy az ajtó mögül előjön valaki és szólít minket:) Sebaj, visszaballagtunk a folyosóra (megjegyzem, férfiak-nők vegyesen szaladgáltak a kórház folyosóin, egy-egy helyen valamelyik nem képviselőiből több tömörült, de alapvetően szó sem volt külön bejáratról meg elkülönített vizsgálókról és más hasonlókról).

Némi várakozás után egy katonás idős hölgy (szigorúan csak a szemüvege látszott ki az öltözékéből) színe elé kerültünk, aki újabb papírt töltött ki, és elküldött minket a központi laborba. Először valahogy a röntgenosztályon kötöttünk ki, de aztán egy burka nélküli, felvilágosultnak látszó hölgy útbaigazított minket. A központi laborban háromszor kerültünk körbe, de végül egy kedves, mosolygós, de angolul nem értő bácsi a kezünkbe nyomott fejenként 2 műanyag poharat, tetővel. Így visszatértünk az első helyszínre, a 'Ladies waiting room'-ba. Ott megszabadultunk abayáinktól, amitől viszont a benyitó burkás hölgy annyira megrémült, hogy azonnal vissza is fordult. Mi pedig előállítottuk a megfelelő anyagmintát, és visszamasíroztunk a mosolygós bácsihoz, leadtuk a poharakat, majd hívtuk az egyetemi buszt, hogy jöjjön értünk. Lelet hétfőre lesz, vérvétel kedden - ha Allah is úgy akarja.

Az egyetemen az Angol Intézet vezetője fogad, aki annak idején a telefonos interjúkat is készítette velünk. Ő legalább szépen beszél angolul. Előadjuk a problémáinkat: legfőképpen egy helyi telefonkártyára lenne szükségünk, de ez sajnos kivitelezhetetlen a tartózkodási engedély nélkül. Nem baj, legalább azt kialkudjuk, hogy legyen étkezés a szállodában: a reggelit így megígérik, valamint azt is, hogy tárgyalnak a vacsoráról a PR-felelőssel, amikor az majd visszajön az imából.

Említettem tegnap, hogy itt mindent az ima ideje határoz meg? A boltok, hivatalok, rendelők, minden bezár a napi öt ima idejére. Mi az, hogy vasárnap nincsenek nyitva  a boltok? Zárjon be napi ötször minden igaz magyar boltos, amíg sámánjaink révülnek a világfa gyökere és lombja között, nem? De.

Az egyetem után még elvitettük magunkat a Rashid Mall-ba, bevásárolni ennivalót a hétvégére, mert pénteken este tízig nincs nyitva semmi, péntek ugyanis a megszentelt nap, ekkor mindenki imádkozik napközben. Csütörtök este itt nagy csúcsforgalom van a fentiek miatt, de mi szerencsére a déli órákban voltunk ott, így alig lézengtek a boltban.

Először egy térképet szerettünk volna találni a városról, hátha akkor gyalog is el tudnánk menni egy-két helyre. Az első, akitől érdeklődni próbáltunk, egy biztonsági őrnek látszó férfiú volt. Kati kedvesen mosolyogva (abayában, bekötött hajjal, ahogy kell) megszólította. A biztonsági őr(nek látszó ember) úgy pattant hátra, mint a középkorban, ha bibircsókos-macskás vénasszonyt látott volna! Közölte: neki nem szabad idegen nőkkel beszélnie. Négy nap alatt ez volt az első ilyen élményünk. Nem baj, az információs pultnál álló férfiú nem pánikolt, de a "map" és "bookshop" szavak furcsán csenghettek neki, mert hívott segítséget. Hárman arra jutottak, hogy se könyvesbolt, se várostérkép nincs az üzletben. Körbejártunk, és tényleg nem találtunk. Papírboltot se láttam:( Végül bementünk a Pandába (többen Bandának ejtik, mert a "p" hangot nem minden nyelvjárásban tudják ejteni).

Ez volt az első találkozásom a kinti áruválasztékkal. Lesz még szó az étkezési szokásokról, finomságokról. Most csak annyit, hogy első este egy tonhalas pizzát ettem, a szemem láttára gyúrták a tésztát, rengeteg hal és zöldség került a pizzára, nagyon finom volt. Helyi ételt még nem kóstoltam. Így most a bevásárlóközpontban vettem tahinival (szeszámmagkrém) készített hummuszt (csicseriborsókrém), és ma azt vacsoráztam. Nagyon ízletes volt. Vettem továbbá friss datolyát, másmilyen, mint otthon. Mivel egész nap nem ettünk, hazaérve egy pohár tejjel ettem pár szem datolyát, ami teljesen elegendő volt estig. És tudjátok mit vettem még? Arab gyártású ECETES CSIPSZET! Nem annyira sós és ecetes, mint a megszokott márkák, de talán pont ezért ehetőbb is. Ittam görögdinnyés-rózsavizes gyümölcslét. Nagy főzést nem szeretnék rendezni itt a hotelben, de vettem egy pár marhahúsos kolbászkát,meg egy tahinis babfőzeléket. Holnap azt eszem, ha nem sikerült még a PR-ost előkeríteni az ima óta:)

Hazafias érzelmektől fűtött olvasóimnak fontos lehet az információ, hogy a tejpulton rengeteg HAJDÚSÁGI tejterméket (sajtokat, vajat) találtam.

Fél háromra volt megbeszélve a hazaindulásunk. Amúgy fura kissé, hogy mindenhová csapatostul megyünk (mint itt szinte minden nő). Most már tényleg elkezdek majd fényképezni! Vicces, ahogy a fekete ruháinkban lépegetünk csapatokban egymás lába nyomába. Mint valami varjúraj, akik épp a földön keresgélnek magokat:) Szóval, szatyrokkal megrakodva már nem volt annyi harciasság bennünk, hogy térkép nélkül, a kinti 43 fokban elinduljunk haza gyalog. Tehát akkor jön a taxivadászat. Szerencse, hogy Dénes velünk van, kérjük, intézze ő ezt a kifejezetten férfiakra szabott munkát. Talál is egy taxit a körforgalomban, alkudozás indul, mögöttünk veszettül dudálnak, de ez senkit sem érdekel. Végül 15 riyálban megegyezünk, de nem férünk be hatan a sofőr mellé az ötszemélyes autóba. Ez baj. Ketten kinnmaradnak. Mi elindulunk haza, de furdal a lelkiismeret, hogy mi lesz Adrival és Ágival. Mire a szálló elé érünk, velünk szembe is érkezik egy taxi, ahonnan ők szállnak ki, tíz riyált fizetve. Ezek szerint két nő is meg tudja oldani ezt az embert próbáló feladatot! Újabb tapasztalattal gazdagodtunk. Tényleg, annyi előítélet meg téves információ bénít minket. Minél előbb szabadulunk meg ezektől, annál jobban fogjuk itt érezni magunkat, azt hiszem:)

Lassan kezdjük elkapni a "flow"-t. Bár néha még kilendülünk (pl. ha nem jön időre a taxi, amúgy "nyugati" módon 5 perc elteltével már telefonálunk. De azért kezdjük elhinni, hogy itt minden másképp folyik, és majd mi is átállunk erre az időszámításra. Amúgy a mai dátumot a címben látjátok. Elhiszem, hogy nálatok 2014 van, de itt másképp működik az idő (nem tudom, Einstein járt-e itt az előtt).

Szóval, nem elég, hogy az időszámítás kezdete eltér, de itt holdhónapokban mérik az időt, és bármilyen határidőt akarunk majd megadni, mindig lesz egy kibúvó, hogy a "másik naptár szerint" értették:)

Tegnap este elmentünk egy abayaboltba, hosszasan próbálgattunk (fülke nincs, csak rá a másik ruhára), választék volt, de a mérettel nem cicóznak: én pl. 5 cm-t húzok a földön magam mögött, de mondták, hogy az jó (Miya-miya.) Mi hiába mondtuk, hogy "Lá" (=nem), nem foglalkoztak vele többet. Lealkudtuk az árat, és mehettünk al-Láh hírével.

Utána a Rashid plázában kötöttünk ki, nem nagyon van más lehetőség. Beszélgettünk, sok mindent megtudtunk a részletekről. Például azt, hogy itt nem nagyon alszanak az emberek. Délután 3 és 6 között van valami szieszta-szerű, este 8-tól indul az élet, a boltok éjjel 1-ig nyitva vannak, az emberek éjjel 2 körül fekszenek, és reggel 4 körül kelnek. Az egész életritmust az imák rendje és az évszakok határozzák meg. Az imák rendje: napfelkelte előtt, napfelkelte után, delelőn, napnyugta előtt, napnyugta után. Évszakokból kettő van: "inside chill and outside hot": vagyis benti fagy (légkondi szigorúan 17 fokra állítva) és kinti forróság (éjjel néha 30 fok alá megy, de most nem néha van).

Ma reggel az egyetemen fogadtak bennünket. Nagyon megdicsértek, hogy ilyen szépen alkalmazkodtunk a helyi öltözködési viszonyokhoz. Rájöttünk, hogy az arab angolt elég nehéz megérteni, edzeni kell a fülünket hozzá. Kitöltöttünk egy csomó papírt (arab kérdésekre angolul válaszoltunk), lefénymásoltak iratokat, összetűzték, fényképet rátették, bedossziézták, sürögtek-forogtak. Aztán átküldtek egy másik épületszárnyba egy másik ügyintézőhöz, aki röviden közölte, hogy 'Insha-Alláh, bukra' (aki ennek jelentésére emlékszik fejből tegnapról, elszopogathat egy gyömbéres cukorkát a számlámra), és elhessegetett bennünket. Hát, ez egy nagyon rövid munkanap lett így:) De megnyugtattak, hogy a fizetés attól a perctől jár nekünk, ahogy a repülőnk leszállt Riyádhban, így nem izgulunk nagyon. Holnap csütörtök, már nem szerveztek semmi programot, hogy fel tudjunk készülni a kétnapos hétvégére (otthoni napokban: péntek-szombat). Majd hétfőn megyünk orvosi vizsgálatra. Ebbe is belenyugodtunk. Szóval, négy nap fizetett szabival kezdünk.

Szólni kell még a közlekedésről: reggel 8-ra az egyetem autóbusza jött értünk, délben átvitt a másik épületszárnyba, majd elindult velünk a szállás felé. Próbáltuk elmagyarázni, hogy pénzt szeretnénk váltani. Az angolt ugyan nem értette a sofőr, de a pantomimet igen, így elvitt minket egy bankba. A bankban több volt a légy, mint az ügyfél, és megdőlt az az állítás is, hogy külön bejáraton kell a nőknek bemenni: a külön női bejárat éppen renoválás alatt volt, így szépen bementünk a főbejáraton, a szaúdi férfiak közé, sorba álltunk, és beváltottuk a kis dollárjainkat. Senki szeme nem rebbent. (Az igaz, hogy suttyomban jól megnéznek minket, de mi is ezt tesszük otthon a különböző nációkkal, csak feltűnőbben.) Utána busszal haza. Az egyetlen közlekedési szabály, amit sikerült beazonosítanunk: aki hamarabb dudál, az megy előbb. Sok a horpadt autó.

Délután vettem egy félliteres alumíniumlábost, hogy teavizet tudjak forralni magamnak a villanyrezsón, és természetesen vettem mézet is (ausztrált, mert a helyi iszonyú drága, csak tudnám, milyen virágok vannak Szaúd-Arábiában, ahonnan be tudnák gyűjteni a mézet a méhek). A kisboltban már megismertek minket, és nagyon kedvesek voltak velünk.

Később meglátogatott minket Ági, aki szervezte ezt a munkát nekünk, és néhány újabb információval gazdagodtunk, elsősorban a ránk váró munka körülményeiről, de erről majd akkor, ha már megtapasztaltam.

Még mindig nincs vége: estére vendégségbe hívtak minket páran azok közül, akik már január óta itt vannak. Megnéztünk egy lakást, amit az egyik magyar családos tanár kapott a három fiával: 5 hálószoba,  7 fürdőszoba, 4 nappali a méret:) Hiába, itt sok a nagycsalád. Ha igaz, mi is hasonló dimenziókban számolhatunk, bár még nem tudunk konkrétumot a leendő szállásunkról. És alapberendezés van: ágy, beépített szekrény, berendezett konyha (persze edényeket azért kell venni), mosógép. És ezért nem kell fizetni. Néha attól félek, egyszer csak megszólal a vekker, és menni kell a Mechába:)

Mindenesetre, a tartózkodási engedély (iqama) még beletelik vagy két hétbe, és azt mondták, addig a szállodában fogunk lakni. Semmi kifogásom ellene, bár ma este, ahogy beléptem a lakásba, még sötétben apró lábak surrogása ütötte meg a hetedik érzékemet. Nem, nem nyolc, csak hat kis ízlelt láb kapirgált a csempén. Egy csótány! Szerencsére, nem az ázsiai méret, amilyet öcsémmel láttunk Isztambulban. Vagy ez még csak kisgyerek volt?:/

Előre szólok: az, hogy most minden nap bejegyzéssel kényeztetlek benneteket, nem jelenti azt, hogy ez mindig így lesz! Használjátok ki az alkalmat, és nyugodtan kommenteljetek:)

Sziasztok!

Nehezen indult ez a dolog. Évtizedek óta vágyom arra, hogy kipróbáljam magam külföldön, de a  nagy nekirugaszkodásokból nevetséges visszapottyanások lettek. Úgy tűnt, a sors nem támogatja a törekvéseimet.

Ez a kaland is hasonlóan indult. Már júniusban elkezdtük intézni a vízumot, ami csak szeptemberre lett készen. Azt hittük, innen már csak pár nap, és belevághatunk. De akkor még nem ismertük a mondást:"Insha Allah bukra, malesh", azaz: majd holnap, ha Isten is úgy akarja.

Többé-kevésbé velem együtt éltétek át az idegtépő várakozást. És amikor már szinte mindenki lemondott róla, megérkeztek a repülőjegyek. Én hétfő reggel döbbentem rá, hogy tényleg elutazom 8 hónapra (na jó, valójában csak 7 és fél), így mondhatom, hogy izgulni se maradt időm. Eltekintve két rövid pánikrohamról: az egyik péntek délután, amikor rájöttem, hogy elfelejtettem a külföldön használatos bankkártyám pin kódját (szerencsére a bank felé rohanva mégis eszembe jutott), illetve vasárnap este, amikor belém hasított: fogalmam sincs, hol az útlevelem (az egyetlen logikus helyen volt). Szerencsére mindenkitől, aki fontos számomra, el tudtam köszönni legalább telefonon. És sajnos, a lakást nem maradt időm kitakarítani (mert nem hittem, hogy tényleg megyek).

Hétfőn aztán kiballagtam a ferihegyi repülőtérre, ahol azonnal a sorstársaimba botlottam: Kati és Bea már a bőröndjeiket fóliáztatták, később találkoztam Adrival és kisfiával, Helmuttal, aztán Bea férjével, Dénessel, és végül Ági is befutott. A Doháig tartó 5 órás repülőút alatt volt időnk ismerkedni egymással. 50 plusszosan is egészen hasonló okokból vállaltuk a kalandot: részben szakmai kihívásra éheztünk, részben anyagi problémáinkat szeretnénk kicsit kezelhetővé tenni.

A repülés számomra mindig élmény, most is nagyon élveztem. Csak valahogy mintha egyre kisebbek lennének a repülőgépek. De elrepülni a Fekete-tenger partvidéke vagy a törökországi helyvidék felett páratlan látványt nyújtott. Dohában helyi idő szerint este 8-kor szálltunk le, az Arab-öböl körben fényárban úszott, és bár egy Lisa Simpson formájú kisördög az ökológiai lábnyomról és a fényszennyezésről sutyorgott a fülembe, azért valahogy karácsonyi dekoráció érzete volt az egésznek. Ennek örömére megittuk az utolsó pohár bort a hosszú absztinencia előtt.

Pár órát töltöttünk a nagyon tiszta, de nagyon személytelen repülőtéren, aztán egy Dreamliner fedélzetén utaztunk közelebb a célállomásunkhoz: ezúttal már Szaúd-Arábia fővárosáig jutottunk. Annyi mindent olvastunk az iszlám e legortodoxabb államáról, a nemek elkülönítéséről: ez a repülőtéren még nem volt szembetűnő. Annál inkább az, hogy a nők öltözete a teljes fátylas letakarástól a mi színes európai ruháinkig terjedő skálán mozgott. Sok terhes nőt és kisgyerekes családot láttunk, nagyon fegyelmezett, szinte észrevehetetlen gyerekekkel. Semmi hangoskodás, nyafogás, földön fetrengés. Ennek ellenére nem látszottak katonai dresszúra alatt tartott, boldogtalan, koravén ember-csökevényeknek.

Éjjel fél háromkor szálltunk le Riyadhban, és reggel 9.45-kor mentünk tovább egy helyi járattal Jazanba. Így az éjszakát a reptéren töltöttük, hosszas alkudozás után fejenként 3 szaúdi riyálért (SAR) egy fekvőszékre rogyhattunk le, kinyújtóztatni kissé elmacskásodott tagjainkat. Mit mondjak, amikor reggel 4.40-kor a müezzin tekervényes dallamot ordító hangjára ébredtem (másfél óra alvás után), már jobban esett felállni erről az ülésre és fekvésre is alkalmatlan alkalmatosságról.

Némi további szenvedés után Ági nagy elhatározásra jutott, és iziben beöltözött az abayába és a kendőbe. Mivel csak ketten hoztunk otthonról abayát, kisvártatva követtem a példáját. Nem nyújtottunk szép látványt: mintha hirtelen 20 évet öregedtünk volna. A kendőt le is vettük, de az abaya maradt. Sajnos, így nagyobb feltűnést keltettünk, mint európai ruhában, de valahogy nem bírtam még magam rászánni  a kendőviselésre. Több idő kell akklimatizálódni.

Újabb, ezúttal 110 perces repülés következett. Ez már a szaúdi légitársaság gépe volt: nem hogy alkohol nem volt, de már monitor és fedélzeti számítógép se, amin esetleg filmet nézhettünk volna (ez az előző gépeken a rendelkezésünkre állt). Ellenben indulás előtt a pilóta hangosan és hosszan imádkozott, legalábbis Al-Láh nevének többszöri említésére lettünk figyelmesek egy arab nyelvű beszédben. Repültünk egy ideig a sivatag felett, majd a hegyvidék következett, ahol meglepetésünkre tornyos felhők között haladtunk. Majd a felhőkből hirtelen elénk bukkant egy párás tájkép a Vörös-tengerrel, sárgás sivatagi homokkal és hasonló színű, egyszerű kocka alakú épületekkel: ez lesz új otthonunk, Jazan a következő több mint fél évben.

Amikor a repülőtér betonjára léptünk, olyan forróság fogadott minket, amilyen a kiskonyhában volt, amikor nagyanyám a legnagyobb kánikulában állt a befűtött sparhelt mellett, és főzött rendületlenül. Ha ő kibírta, ki kell nekem is, határoztam el legott.

Az egyetem nagyon kedves összekötője, Mahmud már várt ránk (!), egy kis busszal összeszedtek és egy kellemes kis szállodába hoztak minket. Egy pici, de minden komforttal (légkondi, konyha, hűtő, tévé, nappali, fürdő, háló) felszerelt lakrészt kaptam, és a többieké is ugyanilyen.

A helyi műsort ma mi szolgáltattuk a környékbeli arab férfiaknak: együtt elmentünk egy sarokra a kisboltba, elsősorban mert muszáj volt vizet vennünk (egyelőre fogat sem mosunk a csapvízben), másrészt pár falat ennivalóra is szükségünk volt. Nem kis feltűnést keltettünk, ami nem csak az idegen beszédünknek és az európai kinézetünknek volt betudható. Cserébe azonban ők is hozták a formájukat: nem csak, hogy minden, a sorba elénk beálló arab férfit előbb szolgáltak ki nálunk, de még a "bárgyú" jóindulattal mögénk besorakozó hímnemű honfitársukat is előbb szolgálták ki. No offense (sértődés ne essék): ez a helyi szokás.

Nemrég kiabálta a kora délutáni imát a müezzin, most kicsit pihenünk, aztán este 8-kor találkozunk Gabival, aki már január óta itt van, és aki az utóbbi időben tartotta bennünk a lelket, és rengeteg hasznos információval látott el minket. Azt ígérte, elvisz minket egy olcsó abaya-boltba. Bizony, tovább nem halogathatom: holnap az egyetemen megkezdődik a hivatalos procedúra, és ott már beöltözve illik megjelennünk.

Véget ért a móka mára, zárul Liza mókatára, de ha tetszett, nemsokára... stb.